Nyár eleje óta csábítottuk olvasóinkat a zalai erdők mélyére, ahová mi is csak az erdészek és vadászok társaságában merészkedtünk.

Hálásak is vagyunk a Zalaerdő Zrt. odaadó és nagy tudású munkatársainak a kalauzolásért.
Az őszi zárótúrát Kalamár Gergő, öt éve kerületvezető erdészként 1100 hektárért felelős profi útitárs jóvoltából ejthettük meg. Az erdő színei még kényeztettek látványukkal, a vaddisznók csapásán járva azonban a sár már erősen marasztalt.
Páka mellett a csokmai csemetekertbe néztünk be először, ahol régi barátunkkal, a fekete dióval találkoztunk, igaz, itt még kiskölyök és csendes csokrokban üldögélve várja a tavaszi kiültetést. Egyéves magvetésekkel van dolgunk, egy méteren 90-100 tő nődögél. A csemetekert mögötti kaptatón előnkbe került a hírneves bunkerrendszer, amit látogatni is lehet.

– Múltkor voltatok a márki erdőben, most elmegyünk a márokiba – kalauzol Gergő, aki szolgálaton kívül is szereti az erdőjárást és a vadászatot, utóbbi ügyben nemrég a somogyi Kaszópusztán járt. Ausztriában pedig eddig háromszor volt zergevadászaton. Hogy mennyire határozott úriemberrel van dolgunk, az akkor válik biztossá, amikor a rettentő sokfokos, ijesztő emelkedőn felugratunk a horhosban, ilyenkor nem is jó nézni az út paramétereit mutató lejtfokmérőt az autóban.
Körbejárjuk a piros jelzésű turistaúttal elérhető, a XIII. században épült Mároki-kápolnát, ami a Kerkától keletre, Szécsisziget határában a szőlőhegyen, egy erdei tisztáson várja látogatóit. A kápolna a török időkben elpusztult Petróc falu temploma volt, körülötte régi temető terül el. A téglából készült, tornyos kápolna a feljegyzés szerint a török időkben, a XVI. században vált elhagyatottá. 1794-ben a Szapáry család állíttatta helyre, az eltelt évszázadok során pedig az eredetileg román stílusú épületet többször is átalakították. A Mároki-kápolna sajátosságai az oltár körül falba épített ülőhelyek. A harangtorony formája egy eddig csak Zalában – Andráshidán és Dobronhegyen – látott XIII. századi típussal mutat rokonságot. Szécsisziget és Iklódbördőce összefogott a szőlőhegyi kápolna renoválása érdekében, ez 1964-ben valósult meg.

Amíg körbejárjuk, ismét előkerül a kérdés, milyen a vadászok, erdészek, turisták együttélése.
– Én is szeretek túrázni, azt is teszem minden nap – mosolyog túravezetőnk. – Keresem a nagy rókalepkét, hogy tudjak fotót készíteni róla a barátomnak… Vagy a gyászlepkét, latinul Nymphalis antiopa-t. (Igazi erdei remetét tisztelhetünk a fekete rovarban, a kisebb vagy közepesen magas fákat kedveli, ezek kicsurgó nedvét szívogatja. Kedveli a rothadó gyümölcsöket is; virágra nagyon ritkán száll.)
Az 120 éves, tehát véghasználatú, jövőre kitermelésre érett bükkerdőrészletben magaslest keresünk, de előtte megvizsgáljuk az elmés szerkezetet, ami a vaddisznók etetésére szolgál: a felakasztott lyukas hordóból csak akkor jut ki a kukorica, ha a vad az orrával döfködi. Ételautomata az erdőben.

– Ha kifogy a hordóból a kaja, olyan erővel verik a hordót, hogy kilométerről meghallani – magyarázza Gergő. – Így tudjuk, tölteni kell.
Keresztezzük a hód tanösvényt, közben megbeszéljük, a vadak ősszel hajtáskor szorult helyzetbe kerülhetnek, hiszen a gazdák kertelik a birtokaikat, amin nem tudnak átmenni, sokszor csak az úttest marad és a vadbaleset. Magányos, Észak-Amerikából származó Douglas fenyőszigetet is mutat Gergő, ami nem túl gyakori a tölgyes-bükkösben.

A szécsiszigeti kilátóból körbetekintve a völgyben látjuk a Szapáry-kastélyt, s hegyi gazdát, aki a kecskéit eteti éppen. Az uniós zászló kissé tépetten szomorkodva int utánunk.

Utunk végállomása a „magára hagyott” erdő, a vétyemi ősbükkös, amely 1984 óta emberi beavatkozás nélkül éli az életét, így megfigyelhető benne a fák csöndes, de büszke élete és halála.

Forrás: Feol