A nagyközség mesébe illően kanyargós, lejtős, emelkedős útjai, a közösség, a szőlősorok, a borospincék és a mögöttük magasodó hegyek éppúgy rabul ejtik a szemet, mint a falun áthaladó vízfolyások csillogása, ezért csak fájó szívvel lehet elhagyni a megyét ebben az irányban.

Mecsért elhagyva, pillanatok alatt egy másik községben találjuk magunkat, amely fölött minden irányból hegyek magasodnak. Ezek védelmében 3300 ember éli dolgos hétköznapjait. A Sikátornak nevezett rész fogadja a Mecsér felől érkezőket – közülük sokan nem is mennek tovább, ugyanis aki itt elfordul jobbra, pillanatok alatt megérkezik a halastavakhoz. A két hatalmas, összesen 12 hektáros vízfelület, a bennük úszkáló, ígéretes zsákmány sok horgászt csábít a nagy kalandra és nemcsak a helyiek több száz fős horgászegyesületéből, hanem más tájakról is. A tavak rendezett partja és az azokat szegélyező utak a kerékpárosok és a futni vágyók kedvelt útvonala, de sok kiránduló is megfordul erre.

Aki nem, az a főutcán eljut a Túra sörözőhöz, ahol el kell döntenie, hogy továbbhaladva a települést fedezi fel, vagy beveti magát Kisgyón és annak kulcsosházai felé, a sötét erdőkkel fedett Bakonyba. Aki a balra fordulás helyett a továbbhaladás mellett dönt, az sem jár rosszul, hiszen rendezett, zömében nemrég felújított utcákat láthat, koromfekete aszfalttal és csinos házakkal, melyek mögött alpesi legelőket idéző meredek hegyoldalakon harsog a fű a marhák foga alatt. Különösen a Paragnak nevezett részen, ahol összekapcsolódik a település Nagyveleggel. Ha valaki esetleg kerékpárral érkezik, annak érdemes meghódítania a Pacmán emelkedőjét, mert örök élmény és büszkeség lesz annak jutalma, aki felért a csúcsra, ahol az 1848-as, valamint a háborús áldozatok emlékműve áll. Aztán ott van a Brezova és annak ölén a csendesen elterülő temető, hol magyar és szlovák elődök éppoly békésen megvannak egymás mellett, mint az élő és az ő emléküket őrző utódok. Itt található az az emléktábla, melyet a II. világháborús áldozatok tiszteletére emeltek. A Súr felől érkező vízfolyást éppúgy megszelídítették, mint a Fehérvárra siető Gaját.
A csörgedező patakok akár szilaj folyóvá képesek duzzadni egy-egy nagyobb esőzést követően. A hirtelen érkező víz azonban már nem tudja elsodorni az alsó utcák kertjeit, házait, ugyanis egy nemrég átadott záportározó foglyul ejti, megzabolázza a patakokat. Az Ady Endre utca nemcsak azért érdekes, mert bár háromfelé is elágazik, minden ága hű a költő emlékéhez, hanem azért is, mert ott található a Millenniumi park. A nagy, vagyis az evangélikus templom mögött magasodik a Véhony, ahol kedves kis pincék sorakoznak, szüntelenül várva az üres demizsonnal érkezőkre éppúgy, mint az Iznai dőlőben.

Aztán ahogy a falu elején, úgy a végén is van egy nem is oly kurta kocsma és onnan nyílik a Táncsics Mihály utca. Ezt a közterületet hiába nevezték el a forradalom egyik vezéralakjának tiszteletére, ugyanis a történelem egy huszárvágással megoldotta a szabályok béklyóit. Történt, hogy egy időben olyan sokan mentek ki ebből az utcából szerencsét próbálni Amerikába, hogy azóta szinte mindenki számára csak Dollár utcaként ismert. 1920-ban megkezdődik a szénbányászat Kisgyónban, majd később Balinkán.

Ettől kezdve Bakonycsernye bányászközséggé fejlődik. Az ezredforduló után bezárja kapuit a Balinkai Szénbánya, de a sokak által látogatott sportpálya melletti területen kialakítottak egy Bányász emlékparkot. A szénkitermelő eszközök szomszédságában 59 kőbe vésett név emlékeztet a bányaszerencsétlenségben elhunytakra. A település hosszú, így mintegy 5 kilométert tehet meg a vándor a települést kettészelő úton, mire elmaradnak a házak, a telkek. Nevét a feketét jelentő szláv szóból, a Cernyből eredeztetik és a középkorban 1341-ben említik először a falut. A török idők alatt a környék elnéptelenedik, így a természet visszahódítja magának, ami az övé, és csak 1724–26-ban ébresztik Csipkerózsa-álmából a falut a Nyitra és Trencsén vármegyei, felvidéki szlovákok fejszecsapásai, levágva a vesszőket, indákat és a környező hegyek fáit. Nemcsak az erdőkiélés szakmai fogásait, a föld- és szőlőművelés alapjait s a szlovák anyanyelvet hozták magukkal északról, hanem az evangélikus vallást is, mely azóta is táplálja, oktatja és összeforrasztja az immár 3300 fős közösséget.

A lutheránusok spirituális és közösségi központja a templom, mely 1786-ban készült el, míg annak tornya 1816-ban. Jöhetett móri földrengés, vagy éppen tűzvész, a lakosság hite nem ingott meg. Hiába olvadtak meg 1862-ben a templom harangjai, újakat öntettek, és kicserélték a padokat, melyek több mint egy évszázada szolgálnak. A Brezován készített Silbermann felépítésű orgona hangja 1867-ben zengte be először a teret. Az oltár 1900, a sekrestye 641 koronából épült 1907-ben. Aztán 1918. május 6-án 23 órakor villám sújtott a torony északi ablakába, végigment a padláson, és az oltáron lement a földbe. Tüzet nem okozott, viszont az oltárkép aranyozása megfeketedett. Felújítása több ezer koronába került. A falu végén a pincékkel teli Burga még int egy „istenhozzádot” a vándornak, de ezzel még nem búcsúzik végleg a település, ugyanis Bakonycsernyétől mintegy 4 kilométerre, a Keleti-Bakony 420 méter magas dombján áll a XV. századból itt maradt Csikling-várrom, melyet nem említenek az írásos emlékek, de a helyiek pontosan tudják, hogy honnan figyelik az ősök az utódok szorgos hétköznapjait.

A település, ami hazahívja a világból tékozló fiait
A munka szeretete, az evangélikus közösség hite és az ősök emlékének tisztelete tartja össze a falut.
Varga Ferencné nyugdíjas, de 26 évig a helyi óvodában dolgozott. Azt mondta: – Nagyon szeretek itt élni, mert szorgalmas emberek lakják a falut. Sok bányász volt itt régen, ami segítette a falu fejlődését, hiszen a bányászok a műszak után állatokat is tartottak, földet és szőlőt is műveltek, ezért is hívták őket kétlakinak.
Egy tanulságos történetet mondott el Tóth József: – Én vagyok a tékozló fiú. Itt születtem, és alig vártam, hogy végre kirepülhessek a fészekből, mert úgy gondoltam, mindenhol minden szebb és jobb, mint itt. Aztán ahogy az élet tengerén hánykolódtam, jelet kaptam a családomtól és talán a Jóistentől, hogy térjek haza, gondozni édesapámat. Kiderült, nincs a világon olyan szép és olyan jó, amit itt ne lehetne megtalálni. Csak meg kell állni és meg kell hallani. Engem innen már nem lehet elzavarni sem.

A postahivatalban találkoztunk Szkok Istvánnéval, aki elárulta: – Én ide születtem és több mint ötven éve itt élek. Soha nem volt kérdés, hogy elköltözzem-e innen. Itt találtam párt, és itt alapítottam családot, és bár egyik gyermekem Bodajkra, a másik külföldre ment, a legifjabb itt maradt és tovább viszi apja örökségét. Ő is gazdálkodni fog, mert szeret kint lenni a természetben.

Forrás: Feol