A történész sosem gondol bele abba, „mi lett volna, ha”, mi viszont most tegyünk egy utazást abba a világba, ahol a vadászok egyik napról a másikra megszűnnek létezni.

Sokan hajlamosak beleesni abba a hibába, hogy azt gondolják, a modern eszközökkel vívott vadászat előtt valamiféle tökéletes világ volt a földön. Ennél nagyobbat azonban nem lehet tévedni. A természet „önszabályozása” bizony semmivel sem emberségesebb, mint a legkegyetlenebb vadászati mód. Ha valami ugyanis felborul – márpedig fel tud még a legérintetlenebb területen is –, akkor katasztrófák árán „nyeri vissza” az egyensúlyát az úgynevezett természet.

Történt már hasonló eset a messzi északon, ahol egy csapat rénszarvas rendkívül jó mohatermő vidékre bukkant. A táplálékforrás bőségén felbuzdulva aztán olyan hatalmas létszámot értek el, hogy az összes mohát lelegelték, majd tucatjával pusztultak éhen a legrettenetesebb kínok között. Ugye, sokkal emberségesebb ez, mintha mondjuk vadászták volna őket, s fenntarthatóvá tették volna a létszámukat?

De beszélhetünk az emberi tevékenységről is. Különítsük el minden esetben a szigorú kontrollal végzett vadgazdálkodást a mértéktelen orvvadászattól!

Elsőként utazzunk el Afrikába!
Amikor az európai ember feladta a gyarmatait, a „poacherek” száma az egekbe szökött, ugyanis kiváló megélhetést jelentett a hús beszerzése vagy épp a rinocéroszok szarva. Utóbbit ugyanis a kínaiak nyakló nélkül veszik, mert potencianövelőként tartják számon. Mindez odáig vezetett, hogy egyes vidékekről teljesen eltűnt az elefánt, több antilopfaj és a rinocérosz.

Az egyszerű és tudatlan újságíró erre azt mondja, hogy „a vadászat okozta ezen fajok teljes vagy részleges eltűnését”, csakhogy ez nem igaz, az orvvadászat volt. Amikor rájöttek bizonyos afrikai országok, hogy ha fenntarthatóvá teszik a vadászatot, akkor vad is lesz, és bevétel is, azonnal katonai erővel léptek fel a „poacherek” ellen.

Amikor bevezették újra a vadászatot, immár szabályzott keretek között, azonnal visszatértek a korábban elvándorolt fajok képviselői is. A „poacherek” immár nem zaklatták őket, de számuk a terület eltartóképessége fölé sem tud nőni a szakszerű vadgazdálkodás miatt, tehát az említett szarvasos eset nem történhet meg.

De mi a helyzet a vad és az ember együttélésével?
Úgy gondolom, hogy pár radikális természetvédőn kívül senki nem akarja kiirtani az embert az állatok javára. Ezért tehát meg kell tanulnunk együtt élni. Sajnos van negatív példa erre Afrikában, és tágasan vett hazánkban is.

Vannak helyek, ahol az elefántvadászat tiltott, és a „poachereket” is üldözik, s emiatt hatalmas elefántcsordák szelik keresztül-kasul a vidéket. Ezt szó szerint kell venni. Ráadásul a többtonnás vadnak semmi nem jelent akadályt, az sem, hogy áttrappoljon egy falun, benne a lakóival, vagy jobb esetben csak letarolja a földjeiket.
Ha közelebb jövünk, egészen Erdélyig, láthatjuk, hogy ott sem rózsás a helyzet. Szinte havonta esik szó medvetámadásokról még az itteni sajtóban is, soknak a híre pedig el sem jut hozzánk. Mindez azért van, mert a vadászatuk szinte teljesen be van tiltva. Hiába a tucatnyi támadás, hiába az élhetetlen helyzet, Bukarestben sajnos az európai uniós természetvédelmi források eldugítják a döntéshozók fülét.

Vadászatra tehát, amint látható, szükség van. De csakis szabályozott és kulturált keretek között, máskülönben semmivel sem lesz jobb a helyzet, mintha teljesen megszűnne.

Forrás: Greendex