1870. március - Nagy-Károly környékén.
Talán érdekelni fogja a sport kedvelőit, ha a mérki és puszta-teremi erdőségekben tartott s eredményben valóban meglepően gazdag, négy napi vadászatokat röviden leírom, meg lévén győződve, hogy hazánkban, sőt a külföldön is, kevés ily nagyszerű vaddisznó állomány fordul elő.
Lanyha, esős hónapok után, január 27.—28-ka körül kettős erővel állott be az idei tél. Az első havazáskor bátyám Nagy-Károlyból rögtön értesített a leendő vadászatok kitűzött napjairól. Sürgönye vétele után azonnal útnak indultam; s megvallom, midőn Mérkre (Szatmár megye) érkeztem, négy órai
szekerezés, összesen két napi utazás után, tizenhat egész tizennyolcz foknyi hidegben, kissé latolgattam magamban: vajjon ily dermesztő időben érdemesek-e oly hosszú útra a vadkanok.
De egy órai vadászat az utazás fáradságait teljesen elfelejteté velem.
Megérkezésemkor már nyolcz nagy „agyaras” - függött a vadászlak tornáczán és a lövések odáig hallatszottak. Perczet sem mulasztva, szaladtam fegyveremmel az erdőbe, melyet igen jól ismerek, s hol a vadászokat rögtőn fellelni reméltem.
Alig tettem pár száz lépést, már is nagy robajt hallottam a cserjék között, és körülbelül százötven lépésnyire, harmincz negyven darabból álló vaddisznó konda törtetett át az úton.
Tüstént lebuktam és egy szép kant czélba is vettem, de nem tudván biztosan hol állanak a vadászok, csak akkor mertem lőni, midőn az állat már a sűrűben volt, s szerencsésen el is hibáztam. E kudarca egy kissé lehűtött, de csakhamar megvigasztalt egy igen szép kan, melyet — bátyámmal ez alatt
találkozván — következő hajtásban lőttem. Tíz darabot ejtettünk el e napon: a legszebb volt egy öreg két mázsás kan, különösen éles agyarakkal. A lőtt malaczok közül egy feltörve, nyolczvanegy fontot nyomott.
A két első napi folytonos zaklatás annyira megvadítá a disznókat, hogy a leggyorsabb rohammal törtek át a fasorokon, és e miatt több elkésett lövéssel sebzett menekült ki, melyeket másnap leltünk csak meg.
Harmadnap virradatkor már indultunk; e napon sógorném is kijött és több hajtásnál jelen volt. Az utolsó előttinél mellém állott s szerencsét hozott, mert alig tíz percz alatt két gyönyörű darabot sikerült lőnöm: az egyik azonban, midőn hajtás után egész nyugodtsággal meg akartuk tekinteni, nagy csudálatunkra felállott s nekünk jött! — Mindamellett nem
szolgálhatok valami rémes kalanddal, mert a mellettünk álló erdész rögtön fültövön lőtte. Sokat nevettünk ez episode-on s mindketten bevallottuk, hogy ez képezte a vadászat hevélvpontját.
E nap valóban élvezetes volt. Tizenkilencz darab esett el, melyet hajtóink alig bírták előszedni a sűrűből. Néhány sebesült is maradt még az erdőben, ezeket másnap délelőtt lőttük le. Igen könnyen lőhettünk volna még tíz tizenöt darabot, de egy 150—200 darabból álló konda több ízben oly tömötten jött reánk, hogy lehetetlen volt egyet czélba venni, többet pedig
megsebezni egy rossz lövéssel mm akart egyikünk sem. E konda elől ki kell térni, mert bőszült rohamában kétségtelenül legázolta volna azt, ki előtte áll.
Így végződtek a mérki vadászatok. Három nap és egy délelőtt negyvenkét darabot ejtettünk, melyek összes súlya harmincz mázsát nyomott. Puskás nyolcz volt. Mi ketten Viktor bátyámmal, és hat erdész.
Friss hó esvén az utolsó éjen, ez reményt nyújtott a közel eső puszta-teremi erdőben tanyát ütött farkasok megtalálására. Átrándultunk tehát, de erdészek és erdészsegédek kora reggeltől tizenegy óráig hasztalanul nyomoztak, a farkasok hihetőleg megérezték a puskapor szagát s búcsút vettek a „köszöntés" előtt. Csak egy derék vadkant sikerült kinyomoznunk, melyre azonban két hajtást hiába tettünk, miután időközben a havazás is megszűnvén, a vad mozogni kezdett és így csak véletlenben bízhattunk. Róka azonban volt elég s a „kanira" már úgy sem sok reményem levén, a második hajtás végén feltettem magamban , hogy ha még egy róka jő lövésre, ezt el nem bocsátom; mert kettőt már, bár sajnos szívvel, eleresztettem. Alig hogy ezt így elvégeztem magamban, íme egy vén ravasz bukkan elő; rögtön czélba vettem, s le is lőttem, midőn a hajtás is épen végződött; de a mellettem álló erdész ekkor mondja, hogy öt, hat darab vaddisznó czirkált hátulról lassan felém, — de lövésemre megfordultak. Volt
ezután szemrehányás, hogy nélkülem mindannyit meglőttük volna, stb. Mosolyognom kellett e vádakon, mert nem hittem, hogy a kanok, — hallván a hajtók lármáját, — oly sűrűből, hol mi sem zavarta őket, egyenesen a zajnak menjenek.
Az utolsó hajtás következett most; de előbb egy kis reggelit költöttünk, melyet az épen lefolyt események elbeszélése kissé megnyújtván, kettőzött léptekkel kell sietnünk kitűzött helyeinkre; gyorsan haladtunk egymás mögött a hóban, midőn egyszerre egy gyönyörű kan bukkant ki a bokrok közül; önkénytelenül mindannyian a hóba vetettük magunkat s lélegzeni se mertünk. A ki már állott szemben egy derék vadkannal, igazat adand nekem, midőn azt állítom, hogy kevés imposansabb látvány lehet vadászra nézve. Lassan koczogott a gyönyörű állat félénk s mindannyian czélban, öldöklő pillantásokkal méregettük őt. Bátyám volt azonban leggyorsabb, mert midőn nyolczvan lépésnyi távolra jutott hozzánk, egy correct lövéssel elejtette. Nem mázsálhattuk meg, de 250 fontra becsültük. Ez volt a befejezés, s valóban egyike a legszerencsésebb és legsikerültebbeknek.
Ritka vadászaton mulattam oly jól, mint e négy nap alatt, s csak mellékesen jegyzem meg, hogyha fázékony volnék, a pusztateremi gyönyörű kis vadászlak szobáinak légmérsékletével nem lettem volna egészen megelégedve. Reggel midőn felébredtem, minden, mi megfagyható volt a szobában, keményen megvolt fagyva, szerencsére magamat kivéve.
Végül még egy pár szót az erdészekről. Sokan osztják nálunk azon téves fogalmat, hogy erdésznek csak is cseh, vagy stíriai való, s nem is lehet jó erdész, kit nem „Wenzelnek,' vagy „Leopoldnak" hívnak. Én részemről, a felmutatott eredmény és a vadászatok rendezése után ítélve, alig hiszem,
hogy akár Csehországban, akár Ausztriában jobb erdészeket lehessen találni, mint például a fényi és főkép a mérki erdész.
Emeljük fel az erdészi állást, s lesznek kitűnő erdészeink. Adjon a jövő, hazánknak ebben is előmenetelt.
Mácsa, 1870. febr. 4-én, KÁROLYI TIBOR.
Forrás: ForestPress
