A kérdésre a választ megadja Juhász Ferenc, lapunk állandó szerzője.

 
Hát nemigen vagyok normális… A sörétes megtörve a vállamon, a kezemben pedig egy kis jegyzetfüzet ceruzával párosítva. Gondoltam, hogy „egyenesen” feljegyzem, amit látok/érzek idekint. Igen, gondoltam – még otthon, a meleg szobában, aztán most meg már három sor leírásától lefagyott a kezem.

Piszkos, ködös idő van; éppen fagypont felett. Párás, nedves minden, ez a szegény ceruza is alig fog a papírra. Egyformán sötétedik – vagyis inkább most tényleg helyén való a „szürkül” hasonlat – minden oldalról; nincs kelet és nincs nyugat. Este van, vagyis lesz nemsokára.

Fel-felnézek az ég felé, amikor egyszer csak megdobban hirtelen a szívem – egy madár közeledik a patak fűzfái felett – de hamar kibontakozik az alakja; görbenyakú nagykócsag lomháskodik végig a patak felett.

Eléggé kopnak a fények, nemigen egészséges a szemnek már ilyenkor a papír nézegetése, amikor szárnysuhogás…

Itt vagyok megint. Csak most már fejlámpával. Hát tényleg nem vagyok normális, de most már befejezem. Tíz perce dobtam el a ceruzát füzetestül, azóta történt ez-az… Az első csapat récét nyilván lekéstem, hisz puska helyett az íróeszközt szorongattam, pedig de szépen jöttek, voltak vagy tízen.

Sok időm nem volt bosszankodni az elszalasztott lehetőségen, már érkezett is a következő adag, egy gyors páros. Már előttem vagy száz méterrel megfeszítették a szárnyukat, és szép íveket rajzolva zúgtak felém – mögém szerettek volna letenni magukat a patakra. Az első lövésem szemből nyilván nem sokat tett velük, aztán – miután a leszállás helyett inkább a továbbrepülést választották – a mellettem kiegyenesedett röptű madarakból a szűkebb csővel már utol tudtam érni a gácsért. Kint puffant a szántáson, Sándor kutyám meg is hozta könnyedén.

Aztán amíg a töltéssel, a kacsa átvételével és az ég kémlelésével foglalkoztam egyszerre, nyilván akkor érkezik a legszebb magasságban a következő csapat réce. Kapkodva utánuk lövöldöztem, de csak annyit értem el vele, hogy tőlük is megvédtem a patak vizét.

Alighogy újratöltök, megint „brekeg” az ég; jön a következő adag zuhanórepülő; szemből ismét hibázok, aztán – szinte ugyanúgy, mint az első duplámnál – a második lövésem összecsomagolja az egyik récét, mely Sanyi megdolgoztatása érdekében a mögöttünk található kökénybokor ágai között ér földet. De ebem állja a megpróbáltatásokat, ezt a kacsát is hozza hamarosan.

Teljesen besötétedett, úgyhogy fejlámpát gyújtok és összekaparom a földről a jegyzetfüzetet a ceruzával…

Forrás: Nimród