Egy hivatás, egy életmód szimbóluma ez az írás, amely rengeteg fáradsággal és felelősséggel jár, mégis sokan irigylik.


Egész nap késésben vagyok, pedig már reggel eldöntöttem, hogy délután benézek a szurdoki friss vágás aljába. Titkon még mindig a két éve – a szomszéd hegyen – bőgéskor látott torz bakot keresném, de azóta sem sikerült még csak meglátni sem…

Szóval, délután hatkor – amikor már a vágás szélén illenék nézelődni, még a betont paskolom a kerítésem tövében, ezt követi az esti etetés-itatás a jószágnak, aztán már se erőm, se kedvem kimenni… de mégis! A múltkori eső óta még nem százas az út, de kitöröm a kocsit a Magoshegyen végig, aztán onnan lőbot – puska – séta.

Az utolsó napsugarak éppen elengedik a Boglyos tetejét, amikor már a szurdoki úton óvatoskodok. A tél végén jócskán volt fahordó járműforgalom erre, így csendes járás esik.

Átbukok a kis élen – még a lábaserdőben – és már rálátok a vágás első katlanjára. Kis túlzással élve „tele van szarvassal”; pár barkás bika és egy fél rudlinyi „kitagadott” ünő. Igen, kitagadott – mert így május elején a tehenek elzavarják maguk mellől őket, míg az újabb generációt a világra hozzák, hogy aztán majd a nyár második felében újra összeállhassanak.

Szóval előttem ötven–száz méterre a gyanútlan szarvasok (önkéntelenül is eszembe ötlik, hogy de jó lesz majd bőgéskor is rácserkelni ebből az irányból a vágásra), néhányuk fekszik – kérődzik –, a többiek a sarjadó szedret csipegetik. Rajtuk túl vagy száz méterrel a les, melyről mind a tizenöthektárnyi vágás belátszik. Jó lenne rá felülni, de ahhoz kicsit korábban kellett volna ma kelnem, de legalábbis korábban letenni a kőműveskanalat…

Vakarom a fülem mögött, hogy mit is kezdjek…?! Körbe már nem érek el, jó fél órám van a tisztességes lővilágból, úgyhogy nincs mit tenni – elkezdek óvatoskodni a szarvasok – vagyis inkább a les – felé. A továbbiakra már nincs gondom, ugyanis egy spíszer – jelölt – mellőlem tíz méterről pattan fel – nem láttam, hogy itt fekszik mellettem a lábasban – és egyenesen a többiek közé „veti magát”… Megy is mindenki mindenfelé – nyilván fogalmuk sincs, hogy miért kell menni, de mennek; amikor egy kisebb vörös test is mozdul köztük. Őz! De ő nyilván még annyira sem tudja, hogy mi történt, mint a nagytestű távoli rokonok, hisz nemigen beszéli a nyelvüket, úgyhogy pár ugrás után meg is áll, éppen jó nyolcvan méternyire előttem.

Bak. Hóka arc, mélyen ülő rózsák, ceruzavékony aszimmetrikus, fülig érő – villás – „csúzliágas-szerű” agancs, igazi megöregedett erdei bak. Hamar a lőbotra kerül a puskám, a következő pillanatban a szálkereszt a bak lapjára szívódik. Lövésemre a célbavett – laplövést jelezve – megugrik balra lefelé, a szarvasok nagy zörgéssel átzúgnak a Boglyosba. Pár perc múlva a rálövés helyén matatok, meg is találom az első vércseppeket, de meglátom már ötvenméternyire a kimúlt bakot is…

Forrás: Nimród