A lövésre nagy rohangálás, fújás-morgás kezdődik, majd egy ágroppanás a hátam mögül a gödörből, még egy hosszú – malachívó – morgás, aztán csend…


Csak a nyaki ütőerem lüktetése kong a fülemben, és a poszáta húzza a magáét mögöttem, fent az akácfán. A disznóm nem maradt helyben: a lövés pillanatában – még a céltávcsövön keresztül – láttam, ahogy megugrott a kondával.

Az ilyen „nemmaradthelyben”-fajta keresést szürkületkor a legjobb dolog reggelre halasztani, de nagyon „fúrja” az agyamat, hogy valóban jól láttam-e, és nem csak egy világosabb szürke – ugyebár nyári szőrű – süldő, és az agyam kacifántos képzelete hitette el velem, hogy fehér disznót látok a távcsőben, úgyhogy – igazából gondolkodás nélkül – már mászom is lefelé a lesről.

Egy babos süldőre lőttem rá, itt, ezen a nyári kora estén. A Kenderföldeknek csúfolt tábla szélén (egyébként most zab van benne) ücsörögtem – legalább már félórája –, amikor mögülem, az akácos gödörből, még világosban kisorakozott egy jobbacska konda, s úgy láttam – már amennyire látszott a zabban –, hogy bizony van köztük egy babos is. Amikor kiültem, megbeszéltem magammal – mint ahogyan az általában lenni szokott –, hogy pestis ide, diagnosztikai elejtés oda; én bizony szeretnék egy jót vadászni ezen a holdvilágos nyári estén, és – ha tehetem – megválogatva, ha kell, késő éjszakáig várva, megpróbálok lőni egy jobbacska kant. Erre meg szürkületkor idejön a kondával egy babos süldő! Ennyit a nagy tervekről…

No, de már a rálövés helyét keresgélem; az irány egyértelmű, a távolság is megvan, hamar meg is találom a vért a zabban, aztán pedig a tábla szegélyén, a kökényen. Vetem is magam négykézlábra – itt már elkél a fejlámpa –, vallatom a kökény alját. Tisztességes tüdővér vezet az „úton”, aminek végén el is érem a – már kimúlt – disznómat; a rálövéstől nemigen van ötven méterre, kár lett volna reggelre hagyni a keresést; mondjuk egy kicsit „sajnálom” az erdőszélt, ugyanis várok még az estére egyéb vendéget is, aztán most meg jól „összeszagoztam”…

S milyen a disznó? Bár nem szoktam lőtt vad felett mosolyogni, de most mégis fülig ér a szám, miközben a töretet a kalapom mellé tűzöm… Amolyan igazi babost sikerült lőnöm, nem láttam én még ilyet, csak képeken, ott is kevésszer. Azért is olyan nagy öröm ez nekem, mert egyáltalán nem jellemző a területünkre, hogy efféle „turpisságok” lennének vaddisznóéknál – talán tízévente ha előkerül egy, és most itt fekszik előttem. Egyébként testalkatilag teljesen átlagos kansüldő.

Kihozom a zabba, a lesem mellett felhasaltatom, azután nem telik el alig fél perc, hogy ne vonná magára a tekintetemet az a „fehér folt”…

Besötétedett. Úgy-ahogy, ugyanis a Móka felett (nem nevetni: így hívják a zab túloldalán a hegyet) már felkacsint a telihold, közben pedig szöszölés indul a bal oldalamról, a gödörből. Vallatom is erősen a zabtáblám ama sarkát – hallatszik, hogy többen is vannak –, közben az egyik vinnyant is egyet. Süldők. Már sorakoznak is befelé: hat – nagyjából – egyforma fekete csík csúszik be mellém, hogy aztán végeérhetetlen csámcsogásba kezdjenek. Most beér az egyikük egy olyan sávba, ahol kisebb lehet a zab, ugyanis csaknem az egész teste kilátszik – ha most néznék végig először a táblán, bizony gondolkodás nélkül meglőném; külön is van a többitől egy kicsit, na meg kétszer akkora… Kisvártatva melléje ér egy másik, s hirtelen ő is megnő; ejh, de becsapós lehet ez!…

Amint itt gyönyörködöm a süldők alakváltozásában, hallom ám, hogy szemből – a Mókából – nagy csapat érkezik, malaczsivajjal, fegyelmező kocamorgással. – Na, ez a „brigád” sem az lesz, amiből szemezni fogunk – kacsintok le a sarokban álldogáló puskámra. Közben a hold már olyan szögbe emelkedett, hogy teljesen bevilágítja az egész völgyet, nincs a táblának egyetlen négyzetmétere sem, ami ne úszna ezüstárban. Amint megállapítom eme becses tényt, a szemből érkező konda malacai meglepik előttem a zabot; nem látom őket, csak hallom, hogy vagy ötven méter szélesen serceg tábla, na meg már vékonyan csámcsognak is a „disznógyerekek”. Rájuk már nem hat az anyai morgolódás, nem először járnak itt, így előreszaladtak vacsorázni, ahogyan azt jól bejáratott szórón is tenni szokták. Csak jóval lemaradva érkeznek meg a kocák, szám szerint öten, bár az egyik lehet, hogy süldő – forgatom itt a szememet a távcső mögött –, bár ez a tény nem sokat változtat a mai este kimenetelén; no, majd ha az „apjok” is megérkezik…

A süldők a bal oldalamon kosztolnak, a szemből érkező csapat a les jobb oldalát foglalja el – húzom át a távcsövemet az egyik oldalról a másikra, de félúton megakadok; ugyanis, ahol az imént az anyacsalád előbújt, ott ácsorog egy disznó az erdőszélén… Az elébb merészen kijelentettem, hogy nincs olyan négyzetmétere a táblának, amit ne világítana meg a telihold, hát jelentem: a disznónk megtalálta azt a felet, ami árnyékos, és ott áll. A hátulja még a szélső bokrok alatt, az eleje a zabban, és a szélső kalászokat harapja. Hirtelen nagyot dobban a szívem – őt vártam volna? Nyúlok a puska felé, de közben elkapnak – az ilyenkor szokásos – kétségek… Mi van, ha csak egy „kitagadott” kansüldő jött a konda után? Vagy csak egy fiatal – két-három éves – kanocska, esetleg egy lemaradt koca? A puska a sarokban marad, én pedig a keresőt szorongatom megint. Nem, nem koca… Nézeget a többiek felé, de esze ágában sincs csatlakozni a zsivajgókhoz… Kanféle, de nem érzem azt, hogy valami „húdenagy” lenne; valami azt súgja, hogy mégsem őt várom… Úgy néz ki, hogy neki is súgott valami; ugyanis, amikor újra visszanézek hozzá – már nincs ott… A fene egye meg! Mégiscsak lőni kellett volna… De egyszer csak megint kijön. Jó, fogom is a puskát – piros pontot bekapcsolom, gyorsító, biztosító a helyén, a bal kezem nyugodtan fekszik az oldaldeszka tetején, célzom a disznót… Igen, balra van a feje… Amikor a látómező szélében megjelenik egy másik… Veszem le a puskát, biztosító vissza alapállásba, kereső fel: hát, bizony, két disznó van! Teljesen egyformák, aztán két remete nemigen csámborog együtt zabcsókért… Igen, jól jelzett az imént a tudatalattim; csak két hátvéd – süldő – érkezett a konda nyomán. Akik – nézek oldalra – közben vészesen közel értek ahhoz a sávhoz, ahová nem a legjobb a szelem… Már látom is, hogy az egyik koca magasra emeli az orrát, abban a pillanatban fúj egyet, morog, majd nagy rohanásba kezd – előttem végig, hosszában a zabon… Eltelik pár perc, mire elcsendesedik a környék a méltatlankodásuktól; még a bal oldalon kosztoló süldők is leléptek. Igazi csend – csak az éjjeli bogár muzsikál a lesem alatt…

Nézem az időt: fél tizenkettő. Normális ember most szedné a sátorfáját, és indulna hazafelé. De… Mondtam én valaha is, hogy normális vagyok?! Tehát maradok… Ha komoly disznó akar érkezni a zabba, az vagy sötétedéskor dugja be az orrát, vagy késő éjszaka. A sötétedéskorit – ha jött volna – eldurrantottuk a foltossal, úgyhogy várok nyugodtan. Olyan nyugalom ül rám, hogy azt leírni nem lehet. Ezek azok a percek, órák, amiért érdemes az erdőt járni, amiért érdemes hajnalban kelni, későn feküdni, ázni-fázni…

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amióta a jó orrú kocám szétfújta a disznók vacsoráját, amikor elroppan egy ág velem szemben, a Móka fenyvesében. Vele egy időben olyan remegés kap el, hogy hirtelen vennem kell három nagy levegőt, hogy kézbe tudjam venni a keresőtávcsövet. Bár még fent van az erdőben az érkező – most már tisztán hallani a lépteit –, de felesleges mozdulatokat nem nagyon kellene tenni a későbbiekben…

Egyes disznó közeledik szemből, ez nem kérdés, amikor lépések zaja érkezik satnya fülemhez hátulról is… Onnan is disznó érkezik – méghozzá egyes… Nofene!… Mi lesz itt?! A szemből érkező nagyjából ott fog kijönni, ahol majdnem meglőttem azt az árnyékban álldogáló süldőt, a hátsó pedig éppen arra tart, ahol a babos elesett. Mindkettő egyes kandisznó, erre a nyakamat tenném, de valami azt súgja, hogy a hátsó lehet az „igazibb”… Valahogy a tudatalattim azt hangoztatja, hogy a „jó” disznónak onnan – a Barcai- vagy azon túl a Horváti-legelőből kell érkeznie. Bár a Móka erdeifenyős ormán, vagy esetleg a mögött, a Páll-völgyei vágásban is ellakhat akármi… Viszont ennél a hátsónál árulkodó lehet a babos elesése körüli szag – benne az enyém –, esetleg ha azon mégis túljönne, akkor csak pár méter lehet a zab szélében, ami a szelem irányától „mentes”; beljebb már odaér, ahonnan a koca is megfújta a riadót… – Játszik az agyam ezekkel a gondolatokkal, közben pedig mindkét disznó közeledik. Egyik szemből, a másik mögülem. Amelyik először bejön a zabba, azt lövöm meg – teszek pontot a dilemmám végére, de azért titkon remélem, hogy a hátulról közeledő lép ki korábban…

De nem. A szemből érkező most ér az erdő szélébe – a hátsó még a gödör alján piszmog –, egy darabig hezitál, aztán kilép, éppen ott, ahol a „megduplázódó” süldő(k) is kijött(ek)… Na, róla egyből lerí, hogy nem az a süldőfajta: erős mar, busa fej (már nem is érdekel a hátulról érkező), és kezdi is csámcsogni a zabot. Bár nem parkol le a tábla szélén, elindul előttem félkeresztben, én pedig már a puskát markolászom… A disznó „fele” kint van a zabból, szépen ül a piros pont az elején, amikor éppen megáll egy pillanatra – pedig előtte ki-kitáncolt belőle az izgalomtól –, s elcsattan a lövésem, végighasít a völgyön… A zab közepén elesik a kan – a hátam felől jön egy fújás, egy ágroppanás, és magam maradok…

Forrás: Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi júniusi lapszámában.