Állok a búzatarló közepén, a lőboton a kiürített puska és a kalapom pihen. Pár perccel ezelőtt még az izgalmak hatása alatt voltam, most pedig a tanácstalanság ül ki az arcomra. Bal kezemmel a fejem vakarom, míg a jobb kezemmel a bálára fektetett vadat simogatom.

Sorban. A kistankot, a csalavért és a csikaszt. Felnézek az égre, onnan várom a választ, ilyen szerencsében hogyan lehet részem? Nem értem, hogy miért jutalmaz most ennyire Diana. Válasz azonban nem érkezik onnan sem, így a gondolataimban keresem a magyarázatot. Természetes viszont, hogy ez a történet sem a terítékkel kezdődött.

Tegnap egész nap nyűgös és fáradt voltam, és ezzel a családom agyára is mentem már kissé. Mostanában ez előfordul, mert van olyan dolog is, amire nem tudok, illetve nemes egyszerűséggel nem kapok választ. Oldalbordám megértő ezen a téren, mert Ő pontosan tudja, ismeri a helyzetet. Estefelé azonban finom célzásokat kapok. Jó lenne, ha kiszellőztetném a fejem, kicsit eltűnhetnék a portáról.

Veszem az adást, így a beírókönyv irányába teszem az első lépést. Kedvencem, a “papucsos” körzet lesz a cél a Kunsági Dózsa Vadásztársaság területén, amely megközelítőleg 16 ezer hektár nagyságú. Kunhegyest, Tiszagyendát, és Tiszabő településeket öleli körbe ez a hatalmas terület, ahol 53-an vadászunk. A tipikus alföldi területen jelentős az apróvad és az őz állománya. Talán ennek és a vendéglátásnak is köszönhető, hogy előszeretettel járnak ide vendégvadászok.A területrészt azért hívom “Papucsosnak”, mert a kiskapumtól pontosan 200 méter a körzet széle, a vadászterület. Gyalog, erős szürkületben indulok.

Vadkan módjára töröm át magam az útba eső kukoricán, és pár perc után a körzet szélén tárazom is a Mausert. Elindulok lassan az úton, és folyamatosan nézelődöm. Ismerek itt minden bokrot, fűcsomót, és a mezőgazdasági kultúrákkal is tisztában vagyok. A nyulak, őzek is felismernek már, elismerően bólintanak, tudják, hogy az ő védelmükben vagyok itt. Akár becsukott szemmel is oda találnék, ahová szeretnék. Úgy 500 méterre van egy kis emelkedő az útban, az az elsődleges célom. Ott szeretek álldogálni, sok élményt gyűjtöttem be arról a pontról. Már sötétben érem el a helyet, és lőbotra kerül a puska, várakozó álláspontra helyezkedem. Előttem lucerna, búzatarló, és egy gazos tanyahely, ahol egy kotorék is található. Ikonikus hely, több meglőtt borz is elveszett már ebben a kotorékban. Kicsit odébb golyófogónak megfelelő kukorica és szotyi föld. Mögöttem szinte ugyanez a felhozatal, de hátrafelé azért nem lövök, még a végén innen kopogtatok be hozzánk vagy valamelyik szomszédhoz. Talán negyed órát tudok leskelődni, gondolataimban elmerülni, amikor mozgást látok a bokros részen. Borzot azonosítok a mozgásból, és el is indul felém, kicsit bohókásan. Igen jó tempóval jön keresztül a tarlón, félek, hogy a végén még felborít. 50 méter környékén aztán gondol egyet, és ugyanazzal a tempóval irányt vált, és visszafelé tart. Gondolatban pont elengedem, amikor a kotoréknál irányt vált, és a másik tarlóra, a bálázott földre tart. Minél messzebb kerül az otthonától, annál kisebb az esélye, hogy visszagurul lövés után, így a nyomába eredek. Majdnem futnom kell utána, márpedig olyat én nem teszek. Bárki, aki engem futni lát, fusson azonnal! A kis medve végül a bálák között megáll szöszmötölni, így beérem. Két bála között jár, amikor 70 méterről rávillantok a lámpával, mire megáll, és kereszbe fordul. A dörrenésre csak elborul, egyszer még felemeli a fejét, majd távozik belőle az élet. Érte sétálok, és közelebb hozom. Egy kan zselétestűt sikerült elejtenem. Két kézzel tudom csak feltenni egy bála tetejére, és most mellőle nézelődöm, miközben néha megsimítom a csíkos fejét. Ebben az évben megint különleges a kapcsolatom a borzokkal, a jelek szerint újra imádnak. Természetesen ez fordítva is fennáll.

Fél óra után az út felől látok most mozgást, szintén egyenesen felém tart. Csak benne egy rókát ismerek fel. Megvárom, mi lesz az úti célja, inkább nem cincogok rá szájjal. Attól valószínűleg csak elborulna, de csupán könnyei fojtanák el a nevetéstől. Nagyon óvatosan felveszem a fegyvert és nagyjából felé fordítom a veszélyes végét. Nem vett észre semmit a ravasz, határozottan jön, mintha pont itt lenne halaszthatatlan dolga. Ötven méterről rávilágítok, amire azonnal elugrik. Jobbra-balra kocog, én pedig követem a fénnyel, közben rákiáltok. Nem igazán hatja meg, tovább kocog, még csak vissza sem néz. 120 méter környékén viszont úgy érzi, biztonságban van, megáll. Sőt! Teljes fordulatot tesz, és keresztben állva visszanéz a fénybe. A dörrenést egy pukkanós becsapódás követi, és a tyúktolvaj mozdulatlanul elfekszik.

Érte sétálok, egy kanrókát ejtettem el, és mellé fektetem a borzot. Továbbra is a bála mellett maradok, és úgy nézelődöm, míg gondolataim kicsit visszakalandoznak a múltba. Három nagy álmomból kettő már nem valósulhat meg, így egy maradt: a három hegyesfogút terítékre fektetni egy vadászat alkalmával. Ez egy héten belül már sikerült, valamint egy este alatt az elejtésük is teljesült, de ott akkor a borz visszacsúszott a kotorékba. Így a három ragadozót még nem sikerült terítékre fektetnem.

Most “csak” egy sakál kellene hozzá, ami azért itt a város közelében csoda lenne. Kintebb, 2 kilométernyire már esélyesebb, és az gyalog is járható távolság. Egy mondás jut eszembe: “a szerencse melléáll, aki tesz is érte”.

Az igazság az, hogy majdnem napra pontosan 2 hónapja vagyok szerencsés, szinte minden összejön, mindenben.

Ezért aztán titkon most is bízom a sikerben. Fél óra után rászánom magam, vállra veszem a puskát. Mielőtt a lőbotot összecsukom, még körbenézek. Jobbra a halastó irányában veszek észre egy rókát, ami a tarlón a szotyi előtt mocorog. Egyszercsak keresztbe fordul, és látom, vaskosabb, mint egy róka, és rövidebb is a farka. Az erő kimegy a lábamból, amikor leesik a tantusz: itt a sakál! Helybe jött a csoda! Az első gondolatom az, hogy “a könnyűvérű férfi isten nemiszervét, az oroszok a spájzban vannak”, a többi már az elejtésére történő terv. A távolságot nagynak ítélem most, ami 200 méter környékén van. Különös képességem, hogy 25 és 230 méter között bárhonnan tudok sakit hibázni, mindenféle erőlködés nélkül.

Most próbálok biztosra menni. Közeledni azonban nem merek, hangos a tarló. Odafent közben eldöntik, megérdemlem ma este a lehetőséget. A vad elindul a növényzet szélében sürögve-forogva felém. Nézem a kamerán, és számomra ezek a legszebb pillanatok. Sokáig azért nem várhatok, így a Mauser a bálára kerül. Elég stabil a feltámasztás, bár kicsit mintha fázna, remeg a cső. 150 méteren jár, amikor nappali fényt varázsolok, és látom, amint lent a feje, eszik valamit. Egy pár másodperc telik el, amíg felemeli és belenéz a fénybe. Kellett is ez a pici idő, mert a szálkereszt bejárta az orrától a farka végéig. Amikor azonban rámnéz, a kereszt is az oldalán pihen, így csattan a lövés. Csattanós a becsapódás is, és látom, amint ugrik egyet, elborul, és vonaglik egy kicsit. Felfogom, mi történt. Megvan a “three hungarian predators!”

Le kell hogy üljek, mert állni egyszerűen nem tudok. Igazából lerogyok a bála tövére. Egy percet így üldögélek, és ami ebben a 60 másodpercben történt, az nem publikus. Összeszedem magam, és Őt is elhozom. Éppen csak meglett, kis híján fölé lőttem. Cserében viszont toportyánból is kant sikerült elejtenem. Kiürítem a 243-ast, és a botra teszem a kalapommal együtt. Magasra van hagyva a tarló, ezért a bála tetején készítek terítéket, így adva meg az elejtett vadnak kijáró végtisztességet.

Megállok előttük, és vakarom a fejem, közben simogatom őket, majd felnézek az égre. Nincs válasz onnan sem, miért vagyok ilyen szerencsés. Amint viszont ott csendben gondolkozom, eszembe jutnak az elmúlt év és a közelmúlt történései. Igen, azt hiszem, értem. Segítettem nem keveset pár embernek, különösen egy személynek, egy barátnak. Sok, nagyon sok mindenről lemondtam, vagy átengedtem neki a barátságunk kedvéért. Sajnos nem mondhatom, hogy végül megfelelően értékelte.

Diana viszont látta, látja, és tudja, miken mentem keresztül, így ezért pakol a vállamra élményeket, kudarcok helyett. Szokták mondani, hogy a sors azt adja mindenkinek, ami jár, tiszta lelkiismerettel állok hát elébe. Lefényképezem a terítéket, és nyúlok a kalapomért, amikor egy újabb idézet jut eszembe: “a jó dolgok visszatalálnak ahhoz, aki adja őket”. Fejembe nyomom a kalapot, vállra a puskát, a lőbotot csak úgy a hónom alá csapom. Remegő térdekkel indulok haza, hiszen egy ilyen élménynek súlya van, alig bírom cipelni. Útközben az eddigi vadászéletem élményei közé próbálom az újat beilleszteni. Eléggé előkelő hely jut neki, éppen csak lecsúszva az első helynek járó dobogóról. Otthon áttörlöm, és a szekrénybe helyezem a mausert, a 9,3-as pedig huncutul kacsintgat felém, régen levegőzött. Meg is ígértem neki ott helyben, most már Ő következik. Reggel viszont visszamentem a koponyákért, és bár nem vagyok “csontvadász”, ez a három koponya lefőzésre és egy alátétre kerül. Tisztelet a vadnak!! Kan borz, kan róka és kan sakál a terítéken!

Írta és fényképezte: Mihály Pál
Forrás: Agrojager