Csak egy őzbak? Csak egy szerencsés találkozás és jó lövés? Nem bizony, ennél sokkal többről van szó, amely kiderül az alábbi olvasói levélből.


A történet a 2022. évi vadászbálon kezdődött, ahol vendégem, kit nevezzünk Tamásnak, a tombolán belehúzott a főnyereménybe, egy őzbak elejtésének lehetőségébe a területünkön. Úgy, ahogy illik, még melegében ittunk is a nyereménybak bőrére, mely egy időre feledésbe merült. Ugyanis, így február végén a vadászember még nem a vöröscsuhás májusi őzbakkal van elfoglalva, hanem gondolata már a márciusi szalonkahúzás körül forog.

Sajnos, az éve eleje nagyon száraz volt, szinte porzott az erdő, a vegetáció is nagyon nehezen akart megindulni, de bízik az ember, hogy „akkorra” megváltozik az idő és megjön a langymeleg csepergős eső, mely igazi velejárója az esti és hajnali húzásoknak. Az ember bízik, de valaki másképp gondolta, mert nemhogy az eső nem jött meg, de vadászéletem legszárazabb, egyben a leggyengébb szalonkahúzása volt. Azért kitartóan vártam őket az égi váltókon, mert igen is van a szalonkának égi váltója. Szóval nagy volt az öröm, ha meghallottam a pisszegő-korrogó hangot, és még nagyobb, ha egy-egy húzáson láttam egyet-kettőt. Aztán a királynők is továbbálltak.

Elröppent az április, május elején megtartottuk a vadászházunknál az évadnyitó majálist, és kezdődhetett a vadászidény. Elkezdtem utánajárni a nyereménybaknak, nyakamban a fényképezőgéppel, mely az utóbbi években ugyanúgy húzza, mint a puska a vállamat. Sok vadat „elfotóztam” már, de utólag kiderült, ezek a képek is külön fejezetet alkotnak vadászéletem albumában. Az sem elhanyagolható, hogy a keresőtávcsővel már nem elbírálható vadat, kézzelfogható közelségbe hozza a nagy nagyítású optika.

Egy ilyen „hosszú fotózás” alkalmával láttam először a bakot, amikor kinagyítottam a képet. Én a Hegyfarki kúposlesen ültem, bakunk pedig egy suta társaságában a Csicsandaltetőn váltott ki a ’Gyula földjére’, és csipegetve a Kiserdő felé tartott. Mint utólag kiderült, a nappalt a Kiserdő hűs lombkoronája védelmében töltötte. Gondoltam egyet, és ahogy visszafelé ballagtam a kocsihoz, melyet ’Marikánál’ hagytam, azon morfondíroztam hogy egy kis szerencsével a két őz akkor ér ki a katlanból, mikor én a Kiserdő sarkához érek. Így is lett, már látom a két őzet, ahogy közelednek és sikerült a koros, lant alakú agancsot viselő bakról elfogadható képeket készíteni.

A fotókat megmutattam Tamásnak, utána nem volt kérdés, hogy ezt a bakot szeretné elejteni. Visszatérve ’Marikára’, ahol a kocsit hagytam, valaki készített egy emlékművet a Mercsei-ágazatban, melyre Marika név van feliratozva. Azóta sem tudtam kideríteni azt sem, hogy ki készítette, és azt sem, hogy melyen célból.

Szóval, Tamással a bak után általában a ’Marikától’ indultunk. A kocsit letéve, már csak egy kétszáz méteres emelkedőt kellett leküzdeni – mely sokak szerint hegy – és már ott is vagyunk a galagonya tövében, a kiserdő sarkánál, a kiváltás helyétől száz méterre.

Mi tudjuk, hogy mit akarunk, csak a bak nem, mert több alkalommal is próbálkoztunk, de nem mutatta meg magát. Persze, ha egyedül mentem, akkor az esetek nagy részében találkoztam vele. Vagy a bak jött nekem, vagy én mentem rá, szinte már beleuntam a fotózásába.

Aztán júniusban taktikát változtattunk. Mivel a bak tartotta azt a jó szokását, hogy a kiserdőből való kiváltás után beszalad a ’Gyula földje’ Ravaszlyuk-tetői katlanjába, mely jó lövési lehetőséget ad a Ravaszlyuktetői földi lesről. (Azért földi les a neve, mert egy vihar – vagy valakik? – feldöntötték és a felépítmény a földön maradt beforgatva, jó takarásban.)

Egy ilyen alkalommal, mikor a Ravaszlyuktetői földi lesen vártuk az eddigi elérhetetlent, még jó lővílágnál váltott ki a Csicsandaltetői akácosból a bakunk, és közeledett a megszokott helyére, akkor már suta nélkül. A távolság már igencsak közeledett a száz méterhez mikor odasúgtam Tamásnak, hogy célozza, és ha úgy érzi, lőheti. Mikor csipegetve egy kis időre megállt a bak, és az oldalát mutatta, akkor szólalt meg a 223-as, melyet a bak nem nyugtázott, viszont én láttam, hogy egy jó őztestnyire fölé ment a lövedék. Újratöltés, lövés, a helyzet annyiban változott, hogy a bak vagy harminc méterre elszaladt, és ott kezdett csipegetni. Harmadik lövésre már nem került sor, mert abban megegyeztünk, hogy először lőtéren össze kell hozni a szálkereszt közepét a csővel, csak utána jövünk ki újra.

Aztán eljött az őznász ideje, és gondolkodtam, hogy muszáj volt-e nekünk ezt a bakot erőltetni, nem kellett volna esetleg másik dalia után nézni. De el is hessegettem a gondolatot, és ismét a földi les felé haladunk a Ravaszlyuktetőn. Vagy ötven méterre lehetünk a lestől, mikor nekünk jobbra, a fűben két őzet pillantok meg, és velünk szemben, a Csicsandaltető szélén vagy kétszázra fekszik az úton egy őz.

Mondom is Tamásnak, hogy gyorsan be a lesbe, melyet ő egy kicsit furcsán nyugtáz, ugyan is ő még nem vette észre az őzeket. Elhelyezkedünk, kipakolunk, Tamás felteszi a lőbotot támasztéknak és várunk. Közben nézem a most már nekünk szemben lévő két őzet távcsővel. Az egyik egy kis nyársas, a másik suta. Lehet, hogy testvérek.

Előveszem a buttolót, három „pie pie pie” dallam szólal meg a lesből. Erre a kis nyársas odaszalad elénk vagy tizenöt méterre. Jó fotóalany, csinálok is róla pár képet. Más helyzetben ez is elejthető lenne, van vagy kilencven gramm. Kereten felüli, de most erre nem is gondolunk. Aztán felgyorsulnak az események. Látom, hogy a mi bakunk feláll, és erősen figyel felénk. Illetve nem felénk, hanem a kis nyársas keltette fel az érdeklődését. Elindul lefelé, nem gyorsan, de határozottan. Mondom Tamásnak, hogy vegye fel a puskát, és figyeljük mi történik! Most a ’nagyot’ hozta, mert a 223-ast még nem volt ideje belőni.

A bak csak jön, jön, én mondom Tamásnak, hogy célozza, és ha úgy érzi, lőjön, mert már igencsak figyeli a nyársast. Tamás csak halkan mondja: jó felé jön. Jó felé, jó felé – mondom kicsit ingerülten, de ha elkezdi üldözni a nyársast, akkor kikergeti a világból. Úgy is lett. No nem a világból kergette ki, csak a Hegyfarokig…

Szóval, itt lett vége a vadászata a Kiserdeinek. A lehetőséget nehezen, de megadta, sajnos a sors úgy hozta, hogy nem tudtunk vele élni. Vége lett az üzekedésnek, a bakunk eltűnt, aztán jött a bőgés, azzal voltunk elfoglalva. Adta a terület a jobbnál jobb bikákat, a fotógaléria is megtelt nagyreményű bikáink képeivel. Múltak a vadászhónapok, ahogy meg van írva. Trófeamustra, tarvadazás, téli terelések, rókalesek. Nem tudom észrevette-e a kedves olvasó, hogy disznóról eddig említést sem tettem?

Nem tettem, mert vadászéletem legnagyobb szomorúsága, ami a vaddisznóval történt. Közel harmadik éve, hogy az afrikai sertéspestis szinte kiirtotta az egész állományt.

Aztán ismét március van. Az időjárás megemberelte magát a tavalyihoz képest, és a szalonkák megint úgy libbentek át a nyiladékokon, hogy megdobogtatta a szalonkavadász szívét.

És itt van újra a május. Eltelt egy év, vajon meg van még a Kiserdei bak? Fogom még újra látni? Tavaly szeptember óta nem láttam. Se barkában, se lepucolva. Eltelt május, már június közepe van, csak a bak nincs meg. Vajon mi lehet vele? Ahol lakott, a Kiserdőben, ott az idén sok a gombát szedő ember, nagyon zavart ez a rész. Aztán egy júniusi hajnali cserkelés alkalmával, pont arra vitt a jó szerencse, ahol többször láttam. A Kiserdő szélén ballagtam az úton, mikor egy őzre lettem figyelmes vagy százhúsz méterre a fűben. Egy pillanatra felkapta a fejét, és akkor már a keresőben figyeltem.

Nem kellett sokat néznem, azonnal felismertem. Közben lassan csipegetve közeledett a rejteke felé, így én tudtam lopni még vagy húsz métert egy nagy cserfa lombkoronájának takarásában. Már csak néhány méter volt, hogy végleg eltűnjön, de a bak megoldotta a helyzetet, ugyanis valami gyanús volt neki, ahogy a lőbotra helyeztem a puskát, kihúzta magát ugrásra készen, de a nagy fűben takarásban érezte magát, ezért megvárta, hogy elengedjem a lövést.

Se becsapódáshang, se találatjelzés, csak beszaladt az erdőbe. A vélt rálövés helyén semmit sem találtam. A szarvasok a füvet összecsapázták az éjszaka. Se vér, se vágott szőr, semmi arra utaló jel, hogy a lövedék jó helyre ment.

Egy félóra keresés után még felültem a kúpos lesre, visszagondoltam az elmúlt egy évet, és most itt vagyok összezuhanva. Elszalasztottam az egyetlen lehetőséget? De nem. Rajta voltam, éreztem. Visszamegyek, és még egyszer tüzetesen átnézek mindent, mielőtt hívom Pistát, a hivatásos vadászunkat, és egy vérebest. Hosszan átnézem az erdő szélét, megint semmi, aztán bemegyek az erdőbe, felállítom a lőbotot és ráakasztom a puskát. Balra nézek egy vízmosásba, és nagyot dobban a szívem: Ott fekszik a bakom. Mert már az én bakom!

Megvan a Kiserdei szellembak. Odamegyek hozzá, felemelem a fejét, nézem az agancsát. Sokat visszarakott a tavalyihoz képest. Gondolatok forognak a fejemben. Ennek a baknak története van. Ezt papírra fogom vetni. Aztán megadom neki a végtisztességet, majd csinálok néhány fotót. Zsigerelés után, a vállamra felakasztva viszem ki a kocsihoz.

Forrás: Nimród