Az új flóbertnek hetedhétországban sem akadt párja! Aki pedig netán más véleményen volt, aki nem bámulta meg kellőképpen, vagy nagyszerű teljesítményeinek sorozatát nem volt hajlandó végighallgatni és elismerni, az - nyilván annyit sem értett a puskához, mint hajdú a harangöntéshez.
Mert hibátlan puska volt. Alsókulcsos, Martini-rendszerű karabély, híres fegyverkovácsnak, az innsbrucki Peterlongónak mesterműhelyéből való. Nagyszerűen hordott, hajszálpontosan. Még a falon ülő legyet is el lehetett vele találni, még a legmagasabb jegenyefa tetején csiripelő veréb bögyét is.
Egyetlen hibája volt csupán: szédületes gyorsasággal fogyasztotta a töltényt. Olyan sebesen, hogy Szigeti úr, a fehérvári fűszeres - aki fűszer mellett lőszert is árult - alig győzte szállítani. Egy-egy ötszázdarabos, piros, kerek kartonskatulya egy-kettőre kiürült, bármennyire takarékoskodtam.
S amitől legjobban féltem, hamarosan be is következett: beszüntették a korlátlan patronfogyasztást. Már csak tíznaponként adtak új skatulyát. Sőt, nemsokára még inkább megromlott a helyzet, mert be kellett számolnom a lelőtt verebek csőrével, és mindössze három töltényt folyósítottak csőrönként! Ez bizony megnehezítette az életet, bonyodalmassá, bizonytalanná tette. Minden megtakarított garasomat lőszerbe kellett invesztálnom, legelemibb igényeimet a minimumra redukálnom - mégis krónikus patronhiányban szenvedtem. Rendszerint persze olyankor, amikor a legkövérebb verebek, legóvatosabb gáborszarkák, legegyenesebbfarkú galambok könnyű lövésre kínálkoztak.
Hiszen ha csak verebek, szarkagáborok meg hasonló nemes vadak fogyasztották volna a muníciót! Csakhogy egyébre is kellett ám, mégpedig nagyon sok mindenféle egyébre:
Fenyőtobozt, éretlen gyümölcsöt a fáról, záptojást a tyúkászat kerítéséről, jégcsapot az ereszek alól, karóra tűzött, színes üveggömböt a plébános úr virágoskertjében, borospalackot a májusfa tetejéről,

ászokat a kártyalap közepéből - mindehhez bizony rengeteg töltény kellett.
Hát még a komoly céllövészetre: homokosládába tűzdelt gyufaszálakra, fekete gömbvégű, női kalaptűkre, felhajított palackokra és teniszlabdákra, hegyoldalból legurított suvixos-dobozokra (mozgó cél!), tó tükrén feketéllő békafejekre - s még tudom is én hányféle, cifrábbnál cifrább, hétköznapi és alkalmi célra!
Ezt bizony, nyolc-tíz verébcsőr ellenében kiutalt huszonöt-harminc szem tölténnyel, nehezen lehetett győzni! Nem is említve a lyukas nadrágzsebeket, amik még lövöldözés nélkül is állandóan fogyasztották a lőszert.
Igaz viszont, hogy néhanapján a flóbert még pénzt is hozott a konyhára.
A felnőttek által felhajított ötkoronás, ha háromszori próbálkozás közül egyszer eltaláltam - jaj, de szépen pengett olyankor - enyém lehetett. De ez bizony ritkán sikerült, alkalom sem kínálkozott mindennap, az akkori felnőttek nem olyan könnyen kockáztatták ötkoronásaikat! Hébe-hóba mégis lőttem magamnak egyet-egyet, ami pénzügyi helyzetem átmeneti enyhülését jelentette. Na, de kérdem, mi volt ez a tenger sima tükréhez, más szóval, a nyomasztó patronszükséglethez képest? A különféle felhajított, mozgó célok nagyon divatoztak akkoriban, különösen a törékenyek. A repülő palackot utóbb már meglehetős biztossággal szétlőttem, ezért viszont egy lyukas fillért se fizettek, hiába gyakoroltam oly kitartó szorgalommal.
Mégse csüggedtem el. Kemény munka, gyakori büntetés (a plébános úr zöld üveggömbje egyhónapi fegyverszünetembe került) és még több töltény árán, mégis sikerült némi golyólövő készségre szert tennem.
Mire az elemi iskolát kijártam, a pikk ászt is ki tudtam lőni tíz lépésről. De ilyen produkcióra kizárólag fogadásból voltam hajlandó.
Ami eleinte meglehetős rentábilis elgondolásnak bizonyult. Tudniillik, hibázás esetén nem kellett megfizetnem a fogadást. Később azonban, mikor a mutatvány egyre gyakrabban sikerült, a fogadók, sajnos, nagyon megritkultak.
A flóbertpuska pedig - mint kereseti forrás - tetemesen veszített értékéből.
Nyilván már akkor is nagyon anyagias lehettem.

A tulajdonképpeni flóbertláz, a verebészés klasszikus korszaka, elemista éveimre esik. Mégpedig elsősorban a téli hónapokra. Hiszen nyaranta, amikor sűrű lombozat takarásában, szinte láthatatlanul mozog a vad, sőt ráadásul még családalapítással is foglalkozik- pállott szájú, csóré madárkölykek tehetetlen csipogása szól mindenfelől -, a komoly verébvadász félreteszi lőszerszámát, kímélettel van gyarapodó vadállománya iránt.
Na, egészen azért mégsem teszi félre, tudatában lévén annak, hogy a „ragadozók", nevezetesen vasfejű gáborok ritkítása nyári vadászkötelesség, Később úgyis eltávoznak ezek a csettegő kártevők, félnek a hidegtől, meleg tájon töltik a telet.
Mihelyt pedig lehullik a lomb, beláthatóvá tisztul a vadászterület, repülőssé erősödnek még a legkésőbbi fészekaljak is - újra kezdődik a komoly téli verebészés. Különösen, amikor beköszönt a kemény hideg. Olyankor, főként estefelé, bokron-rőzserakáson, csomóban cseveg a verébnép, vastag tollgombóccá fújódva csiripel egymással - egy-egy pufókra gömbölyödött bögy mindenik!
Olyankor áll a verébvadász farsangja, olyankor ígérkeznek a huszonöt-harminc verebes rekorderedmények. A lövéssel azonban óvatoskodni kell! Alacsonyan gallyazik a vad, a flóbertgolyó pedig meszszire elfütyül . . .
A veréb egyébként nemcsak a flóbertpuska, hanem a konyhalábas szempontjából sem megvetendő madár. Egyáltalán nem az. A tejfeles „verébpaprikás" vagy a parmezános, paradicsomos „veréb-rizottó", nagyon is fogra illő étel. Csak a konyhán nem valami népszerű. Legalább húsz-huszonöt veréb kell egy komoly verebész vacsorájára, az elkészítés sok babrával jár, a szakácsnék nem rajonganak érte. A magalőtte pecsenyére mégis reflektáló vadásznak azt ajánlom, hogy zsákmányából előzőleg selejtezze ki a kanverebeket.
Mert az öreg kakas - verébben is rágós.

Legkiadósabb mégis - vendégségben verebészni! Olyan helyen, ahol verébkörökben ismeretlen még a flóbert. Mert a sárpentelei verebek olyan gyorsan kitanultak, olyan körmönfonttá rafinálódtak, hogy a verébmamák már jó előre, közvetlen kikelés után kezdték oktatni tökös f iókáikat:
- Egyetlen nagy veszedelem fenyegeti fajtánkat - csiripelték fé-szekszerte -, még a karvalynál is vészesebb. Az a nagyfülű, vékony lábú, zöld kalapos, aki halkan pattanó botjával kerülget bennünket! S amelyikünknek közelébe férkőzik, annak nyakát egy-kettőre madzagra fűzi! Résen legyetek, csulik!
Nálunk ugyanis „csuli"-nak mondták a verebet. Hímveréb, tojóveréb, verébfiók - mifelénk: kancsuli, tikcsuli, tökös csuli!
Izgalmas vad volt ám valamikor az is - az a szürke búbú, fekete torkú, mérges csiriplésű kancsuli!