A Balaton s a Fertő után következő legnagyobb tavunk, Székesfehérvár tőszomszédságából, tizenegy kilométeres szalag formájában húzódik Budapest irányába a balatoni országút mentén.  Folytatás....
- No, ez ollan magosrú' ballagott lefelé, azhittem, sose üti meg a vizet!

Ennél nagyobb elismerésre nemigen számíthatott senki.

Tudnunk kell, hogy a mozgó ladikból való lődözés, különösen szeles, hullámjárásos időben, nem gyerekjáték. Sok gyakorlat kell hozzá, különleges fortéllyal jár. Egynéhány, elsőrendű sörétlövő hírében álló, külföldi vendégre emlékszem, akikből az ingatag ladik meg a szél ellen féloldaltrepülő toronyszárcsa olyan csúfot űzött, hogy utóbb már töltényeit boncolgatta, abban kételkedett, van-e bennük sörét? Nemcsak az állandóan haladó, meg-megbillenő csónak nehezíti a lövést, az ülőhelyzetben való puskázáshoz is szokni kell, az se minden vadász kenyere. Van, aki könnyen meg is szédül a ladikban való puskázástól, különösen, ha lövés közben feláll.

Habár azok a régi nagymesterek - noha ültükben is nagyszerűen lőttek - egy-egy parádés madár közeledtére talpra álltak a ladikban. Lövésük így nyilván biztosabb volt. Velencei újoncnak azonban, nem ajánlatos az effajta kísérletezés. Olyan egy-kettőre beleszédülhet a tóba, hogy saját magát mégcsak valahogy, puskáját azonban sehogy se menti ki többé. Tapasztalat beszél belőlem, magam is megfürödtem a Velencei-tóban akaratlanul. Sőt, puskát is ejtettem belé - sorra kerül majd annak története is.

Egyelőre a nagyvadászatot folytassuk.

Mind előbbre nyomul a ladiksor, egyre jobban szorul a vad, sűrűbben durrog a puska. Madárszó is mindenfelől hallatszik: sokféle réce sápogása-krekkegése-fütyülése, „kisbujarak" flótaszerű viribelése, „nagybujarak" korrogó „káromkodása", szárcsák kittyentő cipákolá-sa, cankók cifra tilinkózása . . .

A „sárcsák" (Velencén sose mondták szárcsának) ezrekbemenő feketeserege - ezekből kerül ki a zsákmány javarésze - még mindig előre törekszik. Nem ahogy a réce szokott, nem hirtelen kapnak szárnyra; előbb néhány métert lucskolva, verdesve „szántják a vizet", nehezen emelkednek, nem szívesen szánják magukat repülésre. De ha egyszer rászánták, oly kegyetlen magasra felcsavarodnak, egyik-másik már csak alig fecske-nagyságúnak tetszik. Az olyat persze nem fogja már a sörét, habár egyébként puha madár, hihetetlen magasról le lehet lőni.

Aki velencei toronyszárcsát nem látott, sose hinné, hogy az a nehézkes röptű madár mire képes! Sokfelé vadásztam szárcsára. De olyan bámulatosan magasanjárót, aminőt a Velencei-tavon, másutt sehol nem láttam. Ennek okát gyakran firtattuk, kielégítő magyarázatára mégse találtunk.

A bujárnép visszatörő hadai most egyre keményebben támadják a ladiksor tűzvonalát, ugyancsak megdolgoztatják a fegyvereket. Ropognak is sorhosszat, a vadászok régen abbahagyták egymás figyelését-kritizálását.

Legtömcgescbben a kisbujarak mutatkoznak. Egyúttal legelszán-tabbak is, valóságos rohamcsapatok. Kisebb-nagyobb, sűrű bandákban, de egyesleg is érkeznek. Alacsonyan, közvetlen a víztükör fölött surrannak át a ladikok közt. Csak a puskás feje fölé kerülők magasodnak fel kissé, de sosem annyira, hogy lövés ne érhetné őket. Ijedtükben villásra vetik szét lábukat, farok híján azzal kormányozzák nyílsebes, de egyébként nem valami ügyes röptüket. A mindennapi életben ők sem lelkes repülők, csak szorultság esetén kapnak szárnyra, amikor a bukdácsolás már nem ígér menedéket.

Az alacsonyan visszasurranó, sűrű kisbujár-csapatból öt-hat is lemarad egy-egy duplázásra. A Winchesteres puskás gyorstüzelése meg éppenséggel nagy pusztítást végez köztük. De csak a dögre-lövött marad fent a víz színén, a még eleven azon sebtében elbukik. Az is előfordul, hogy a lehullottak közül egy se marad fent, eltűnik valamennyi.

Ezekre a szárnyazott, rosszul talált bujarakra rengeteg töltény pazarlódik. Rendszerint a ladiksor mögött, többnyire már elég távol ötlenek felszínre, de csak néhány pillanatra, s mire lövésed odavetnéd, már vissza is buktak.

Mindnyájan tudjuk, hogy úszó madarat, bizonyos távolságon túl, mennyivel nehezebb agyonlőni a repülőnél. Apró sörét kell ahhoz és sűrűn összehordó, mégis egyenletesen terítő puska. Különben a lövés kihagyja a vékonyka bujárárnyakat, s akár egy ládára való patront eldurrogtathatunk, mire a harminc-negyven lépésnyi körzetben fel-fcl-bukkanó sebzettekkel elkészülünk. Ha pedig netán nádcsoport, kákasziget vagy csuhicsomó esik közelükbe, kár a további vesződségért. A sebzett bujár - akárcsak a bukórécék különféle fajtája - behara-pódzik holmi vízalatti nádtorzsba-hínárba, ott pusztul, sose látod többé.

Hanem a szemközt repülő, jól telibe talált kisbujár, szép csattanóra tottyan a vízre, fehér hasát egyszeriben égnek fordítja. Ha pedig oldallövést kap, és rézsútosan esik, úgy szánkózik a vizén, akár a lapos kő, amit gyerekkorunkban szoktunk tó tükrén megugratni.

A nagybujarak jóval kevesebben vannak. Ök nem csapatostul, inkább magányosan, vagy kettesben-hármasban mutatkoznak, hosszú fehér kereszt alakjukról könnyen felismerhetők. Kis rokonaiknál jóval magasabban járnak, sőt akad köztük, amelyik a sörétlövés határán messze felül is emelkedik.

Talán a szemközt irányzó nagybujár a legkedvesebb, a legkívánatosabb velencei-tavi lövés! Szép is ám, mikor jó magasra közeledik, kémlelő nyakát ide-oda forgatja, hófehéren csillog a napfényben! És olyan kedvemre valóan tán egy madár se pottyan, mint a sűrűn hordó puskával jól bögyön talált nagybujár! Szinte kettétörik a magasban, hosszú nyaka hanyatt bicsaklik és olyan tisztán, hogy úgy mondjam, gusztusosán csattan a vízre, valósággal felderíti a vadász szívét. . .

Szaporábban ropog a puska, melegszenek a csövek. Kesztyűt húznak a vadászok, legalábbis bal kezükre, nehezen bírják tartani a tüzes puskacsövet. Hirtelen tóba márt-ja csövét egyik-másik, így igyekszik lehűteni. Jó minőségű cső állja is az ilyen erőszakos kúrát, gyenge csövet könnyen megrepeszthetne . . .

Váltakozó szerencsével, de változatlan lelkesedéssel folyik az ütközet.

S mikor délután három óra tájban a tó felső végéhez, Velence alá közeledik a csónaksor, s a sarokba szorított szárcsa- meg bujártömegek utolsó rohamra indulnak - akkor kezdődik csak a valódi hadd-el-hadd!

Lelassultak a ladikok, alig észrevehetően mozognak már, sőt a középső négy-öt puskás úgyszólván le is állt. Csak a két szárny halad tovább, bekanyarítja, leszűkíti a kicsinyenként zsákformára, majd félkör alakúra görbülő rajvonalat. A puskások ladikosai hajóba fektetik csáklyafájukat, helyette tartalékfegyvert fognak. Ezt töltögetik, szorgalmasan adogatják-váltogatják szaporán dolgozó gazdájuk kezébe. Ropogva, szinte egybefolyva szól most a puska, hullik a madár, javában áll a bál!

Vagy negyedóra hosszat.

Aztán alábbhagy a csatazaj. Egyre gyérül a lövöldözés, nemsokára partot ér a hajóraj. A hajtóladikok ugyan bent cirkálnak még, hátramaradtak, szedegetik össze a lelőtt vadat, fogdossák a sebesültet. Hosszú csáklyafájuk nagy, magasra loccsanó ütéseket mér a vízre, fejbeverdesi az úszva menekülő, le-lebukdácsoló szárnyazottakat. . .

Mielőtt kikötnénk, hamarosan elárulom, hogy egy-egy sikerült vadásznap eredménye rendszerint túlhaladta a négyjegyű számot, sőt ezernyolcszázas teríték is előfordult. Ha ezenfelül számításba vesszük, hogy csónakból lőtt vízivadra még a legjava puskás is gyalázatos arányszámmal fogyasztja a töltényt - háromszor-négyszer, sőt szeles időben, még ötször annyi lövést is eltüzel, mint ahány vadat beszolgáltat -, elképzelhetjük mekkora durrogás folyt ott, s hogy a pesti lőszerkereskedőknek milyen üzletet jelentett egy-egy velencei tócsata!

A ladikok orra egymás után ütközik a partba - megérkeztünk. A hajókból előkerül a sok limlom, tokba-kazettába zárják a széjjelszedett puskákat. A hajtóladikosok kihordják a vadat, s a homokos fövenyen sorba teregetik. Külön rakják a szárcsát, külön a nagybuja-rat, külön a kicsinyt, külön a récét - ötven-ötvenet egy-egy sorba. A zsákmánynak mintegy fele szárcsa, mintegy harmada kisbujár. A fennmaradó hányad, nagybujarak és récék közt oszlik meg, A réce aránylag kevés. Azok már eleinte, a lövöldözés kezdetekor oly égi magasságokba szöktek, hogy puska már nemigen beszélhetett velük.

És mégis a terítéknek azt a szélső, legrövidebb, tarkabarka sorát, azt a nyolcvan-száz récét vizsgálgatja-gusztálgatja legtöbb vadász! Ki-kitépnek belőlük egy-egy kalap mellé való, cifra tollat, félretesznek egy-egy kitömésre szánt, ritka példányt. Vagy tíz-tizenkét féle kacsa is színesedik ott, ünneplő-nászruhás, fényes tükrű gácsér: dunai, kendermagos, sípuló, csörgő, csukoládé, kalánorrú, búbos, bagófejű - hogy csak a legismertebb fajtákat említsem . . .

Lezajlott a nagyvadászat.

A tóparti Meszleny-kúriába gyülekeznek immár a puskások, hogy elfogyasszák a hagyományos velencei vadászuzsonnát, amely nemcsak tormás virsliből és forró csokoládéból, hanem minden egyéb jóból is áll, ami e két véglet közé belefér.

Derűs hangulat, különös vígság jellemzi ezt a vadászat utáni lakmá-rozást, mely rendszerint a nevezetes „tógyűléssel" - a Vadásztársaság különféle problémáit megvitató, de hamarosan jó kedélyű anek-dotázássá fajuló értekezlettel - fejeződik be.

Közben Dinnyés felől beballagtak a fogatok, s a tógyűlést követő jókedv csillapodtával, széledezni kezdett a társaság. Elsőknek a lovas-bcrényiek távoztak, hogy még időben hazaérhessenek a „Meleghegy" aljába, esti szalonkalesre . . .

Emlékezetemhez képest hű képét igyekeztem megrajzolni annak az egykor oly híres tavi vadászatnak, ami nemcsak minálunk, hanem külföldön is akkora port vert fel, hogy idegen „crack"-ek mindent elkövettek egy-egy velencei meghívás érdekében.

Nem sokan emlékeznek már rá, a velencei főszereplők közül pedig - alig él már egy-kettő. Itt hagyták a modern fürdőhellyé népesedett, az ő szemükben viszont elnéptelenedett velencei tópartot, különb szár-csázóhely után néztek. Magukkal vitték az öreg Sarvajc Pétert is, aki bizonyára most is csak így szól, egy-egy magasan járó, jól telibetalált, mennyei csörgőréce láttára:

- No, ezt ud' dögrelűtte, még a levegőbe megpállott!

Elmentek azok a jókedvű, jópuskás öregek.

Éppen csak emléküket hagyták hátra a tómenti kis falvakban -no meg néhány métermázsa tízessörétet a Velencei-tó hínáros fenekén ...