A trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórésze a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke.

Van — aki vadászélményei tárházában magának a trófeának juttatja a főbb szerepet. De olyanok is vannak, akik inkább az élményhez ragaszkodnak. És én azt hiszem, hogy talán ez az utóbbi a helyes! Az élményre való hivatkozás azonban — szerintem — sohasem jelentheti azt, hogy a vadász agyonlőjön egy golyóra még nem érett szarvast! Éppen úgy hibás lenne az is, hogy ha mindent föltéve a trófeára, sutba dobnák érte az élményt.
Vadászemlékeink legnagyobbika tehát az olyan agancs legyen, melyhez életünk legszebb vadászélménye fűződik! Mert az csak kevés halandónak adatott meg, hogy a vadászemlékben trófeából és élményből is a legkiválóbbat, illetőleg a legszebbet egyesíthesse, mint ahogy az alábbiakban leírt esetben nekem megadta a Szerencse.
1926. Juon Almásán vadőr lelkendezve tér vissza megfigyelő helyéről a távoli Rusájából és jelenti, hogy a Perliturának nevezett óriási tisztáson bőg három bika.
Mi, akik a rossz idő miatt immár kilencedik napja tétlenül vesztegeltünk, egyszerre ugrottunk fel a jó hírre. Rövidesen egyszerre is indultunk el a vadászházból.
Nekem nagyobb volt a hátizsákom, mintha csak megéreztem volna, hogy egy néhány napos kalandban lesz részem, meg aztán eltökélt szándékom volt, hogy ha kell, a hosszú szobafogság után, akár napokig is kint maradok az erdőn, csakhogy meg legyen a bikám! Különben is már szeptember 26-ika volt, tehát elérkezett a kalendárium szerint is a szarvasbőgés legfőbb ideje.

Útjaink a Stanisora-havas tetején váltak el. Ott húztunk sorsot! I Járatom, kinek a hosszabbik gyufaszál jutott, a Znapen-gerincre indult, ahol a bikák bőgtek. Én — ki a „rövidebbet" húztam — a közeli Perlitura egyik szikláján helyezkedtem el.
Még szerencse, hogy legalább velem maradt Almásán, ez a temperamentummal teli, kitűnő vadőr. Almásán azonban lógatta az orrát. A szikla tövében temérdek fenyőgallyat hordott össze, mint aki ott hosszabb időre kíván berendezkedni. Nevettem is a jó szolga igyekezetén. Ő azonban komoran szólított fel; ülnék le a készített megfigyelő helyre, mert mi úgyis csak nézni fogjuk, hogy lövi meg barátom a szemközti oldalban bőgő bikát! Én viszont derűs kedvvel fogtam hozzá, hogy távcsövemmel átkutassam az elém táruló véghetetlen katlant: A Rusáját.
Az említett Perliturának egyik kiemelkedő pontja volt az a szikla, amelyen ültünk. A Perlitura — mint azt román neve is elárulja — tűz által elhamvasztott erdőt jelent. Értsünk alatta ezúttal az erdőtűz nyomán maradt és egy óriási vágáshoz hasonló tisztást. Nagyon régen lehetett, hogy valamelyik gondatlan pásztor felgyújtotta az egykor itt levő erdőt, mert a Perliturát ellepte már az északi fekvésű vágásokra jellegzetes magas fű, és magfák hiányában tarkították a kidűlt vagy még álló üszkös törzsek és a közöttük felcseperedő fenyőfészkek. Szemközt, a Znapen-nevű hegylábon ennél sokkal csalogatóbb vágás látszott! Abban megvolt a kárpáti vágásokban található dús vegetáció; a málna és epilobiumsűrűk és a bodzafa mellett a fiatal berkenyék, valamint a sok marasztaló szederinda, melyek mindegyike, már magában is vonzotta a vadat. Nem is kellett sokat várni; odaát rövidesen elbődült az első szarvas. — Midőn pedig kisvártatva onnan, egy második hang is jelentkezett, Almásán megbökött — hiúz szemével ő már látta is őket! A Znapen vágásban két közepes bikát fedeztünk fel. Mindketten alaposan nekidurálták magukat; mérgesen, néha talán kissé elnyújtva bőgtek. Éppen csak az a beígért harmadik bika nem adott magáról életjelt. Pedig Almásán esküdött rá, hogy hármat hallott és a két bika hangjából áradó ingerlékenység és bánatos epekedés is annyira jellegzetes volt a kísérőbikák énekére, hogy méltán következtethettünk abból is egy harmadik, a tehenekkel álló bika jelenlétére! Ebben az időben én egy Galilei-rendszerű, kihúzható távcsővel próbálkoztam. A guta kerülgetett miatta most is. Sehogysem tudtam ui. ezzel az „alpesi okuláré"-val megtalálni a már szabad szemmel is jól látott szarvasokat. Kérdezhetné valaki, hogy hát akkor miért használtam? A Galilei távcsőnek egyedül erős nagyítása csábított a vele való kísérletezésre, viszont a kis látótere és gyakran a körülményes feltámaszthatósága hamar elvették tőle a kedvemet. Most is, ki tudja, már hányadszor célozgattam meg vele a bikákat, midőn végre — a szűk látótérben megmozdult valami!?...
Persze megint nem az volt, amit kerestem — a bika, hanem a barátom!
Neki azonban még jobban megörültem. Azonnal közöltem is Almasán-nal az odaáti, érdekes helyzetet. Mert hát érdekesnek ígérkezett a színház már csak azért is, mivel barátom, kinek egy sűrűn benőtt vágáson kellett magát átküzdenie — bizonyára a jártában okozott zaj álcázására — kihívóan kezdett bőgni.
Nem bőgött hiába! Az egyik bika ugyanis, mely alatta vagy nyolcvan-száz lépésnyire a terepmélyedésben állott, felült az álbőgésnek és dühösen válaszolt az ökörszarv minden hívására. Méltán voltunk meggyőződve tehát arról, hogy itt most már rövidesen szólni fog a puska.
És ekkor — mialatt barátomat állandóan a távcső ugráló látóterében tartottam — reám nézve örvendetes esemény történt!
A hevessé vált koncertbe egyszerre csak beleszólt egy harmadik bika! Egy monoton, de annál erősebb, elnyújtott basszus!... Ez a fascináló hangú szarvas csak egyszer szólt. Utána ismét néma lett a mély patakmeder, amelyben állott.
ő volt a várva várt, a harmadik szarvas! Ő volt az a bika, mely sorshúzásban a nekem jutott körzetben állott, és amelyről már rövid bemutatkozása alapján Almásán is meg én is a legjobb véleménnyel voltunk!
Barátom szerencsémre nem hallhatta őt. Különben is ekkor már azon fáradozott, hogy egy kupacra küzdje fel magát. Ügy látszott, kilövésre lett volna szüksége. Sajnos, éppen a kupac lett a végzete! Mert, mint az már szokásos az ilyen kupacok körül, ő is egy állandóan forgó szélbe került, és elugrasztotta a már-már elért bikát. Természetesen a megriasztott bika magával vitte közelálló társát is.
Messze-messze futott az emberszagtól megriadt két szarvas. Atkeltek még a havason is. Én pedig megijedtem, hogy a robajuk, mely a tekintélyes távolság dacára még hozzánk is áthallatszott, elviszi majd a patakmederből az én bikámat! Gyorsan előszedtem tehát a zsákból a szarvashívómat, az akkoriban használt Triton-kagylót, és elkezdtem óvatosan bőgni. Éppen csak annyit bőgtem a kitűnő hangszeren, hogy eltereljem a patakban állók figyelmét a történtekről.
Ezáltal most már én is aktív részese lettem a bekövetkezendő eseményeknek!
Soká azonban nem „bőghettem"! Barátom ugyanis, ki balsikerének fáradalmait egy kövön pihente ki, meghallotta a kagylóm hangját. Azt hitte, hogy a harmadik bika bőg! Ebben a hitben már mutogatott is felém a közben hozzá érkezett kísérőjének!. . . Megijedtem. Féltem, hogy barátom most már engem fog „becserkészni" és ezáltal elugrasztja a harmadik bikát. Hiszen a harmadik ott a patakban, éppen kettőnk között állott.
Beszüntettem tehát a bőgést; mikor pedig láttam, hogy ő a Znapen felé veszi útját, meg is nyugodtam. De még ennél is jobban megörvendeztetett, amidőn újból felhangzott — mintegy megnyugtatásomra — a patakban álló bika elnyújtott morgása!
Hogy mi mindenre jó a szarvashívó, azt már az eddigiekből is látjuk! Barátom cserkészete viszont kellően példázza azt a közismert tényt: hiába a vadász szakértelme, ha nem jár vele együtt a szerencse is! Hiszen az utolsó pillanatban még a szeszélyes szellő is képes számításunkat keresztülhúzni.
Sokáig ültem Almasánnal a sziklán. A terjengő alkonyat immár szürkés mázzal vont be mindent. Ez volt az a kétes világítás, midőn az ember szeme többet lát a valóságnál! Csapong ilyenkor a képzelet, akár csak akkoriban csapongott az enyém, amikor a szürkület a felismerhetetlenné vált tárgyakból nem létező szarvasokat varázsolt elém. Aztán feljött észrevétlenül a vacsoracsillag, és rezgő fénye a terjengő szürkeséggel kékes köddé keveredett. Ez már az az idő volt, midőn megindul a vad éjjeli legelője felé!

Mi is csak erre vártunk.
Mielőtt azonban néhány órára nyugovóra tértem volna, még egyszer hallanom kellett a bőgést! Tudnom kellett, merre veszi útját a patakmederből jelentkező szarvas?
Ne feledjük, hogy a keveset bőgő, titokzatos szarvassal, miután az rejtekét elárulta, nem szabad megszakítani az összeköttetést! Legyünk ott a közelében éjjel és nappal! Hiszen a „szófukar" bikának halk és rövid morgásait csak a közelében hallhatjuk meg; ha pedig egyszer kivételesen a napvilágnál is megmutatja magát az ilyen kívánatos bika, csak akkor lőhetjük meg, ha kitartottunk a közelében.
A bikát, mely nemsokára még egyszer morgott, most már ott hagytuk a Perliturán.
Almásán ekkor az egyik közeli juhakolba vezetett. Nem szívesen mentem juhakolba hálni, inkább nyílt tűznél, egy fa alatt aludtam volna. Almásán azonban nagy igyekezettel rendezkedett be az elhagyott akolban. Rövidesen már égett is óriási lánggal a tűz, fenyőgallyal tisztára volt seperve a tapasztott padló, a kevésbé füstös sarokban pedig várt reám a kiemelt ajtó, nagy kövekkel lejtősre alátámasztva, hogy derékaljam legyen éjszakára.
Ne gondoljuk azonban, hogy ennyi „komfort" közepette nem érezhettem volna jól magam. Mert én mindezen kezdetlegességek dacára is boldog voltam és elégedett. Jókedvűen vacsoráztunk. Almásén türelmesen, szép pirosra és ropogósra sütötte meg az almát, amely kedvenc eledelem az ilyen nomád táborozások idejében, én pedig egy darab kolbászt tartottam a tűzre.
Hanem aludni — azt bizony sehogysem tudtam! A kemény ajtón még valahogy elfeküdtem, de a bolhákat nem lehetett elviselni. A padló hamujában megbújt vérszopók ugyanis, miután a tűz jól átjárta az elhagyott juhásztanyát, életre keltek és tucatszámra, éhesen vetették magukat reánk. Ilyen nagy bolhákat én még soha nem láttam! Pedig vadászataim közben bizony már sok juhakolban ütöttem tanyát. Azt hiszem, ezek a bolhák bármely bolhacirkusznak a primadonnái lehettek volna!
Végül is a kellemetlenkedő élősdiek elől kimenekültem a sztina melletti rétre. Csak Almásán maradt az akolban. Ő a csupasz földön feküdt a hátán tátott szájjal, és horkolt. Almasánt még az említett „kapitális" bolhák sem tudták az álmában megzavarni.
Ezen az éjszakán nagy hideg volt a havason. Deres, ropogós lett tőle az elhagyott juhállásból kinőtt sarjú. A sok esős nap után pompás idő lett és ha nem világított volna oly erősen a hold, a bikák a kedvező időváltozás örömére bizonyára bőgtek volna. Helyettük azonban csak egy szarvastehén szólalt meg a Popeli-vágásból. Lágyan, halkan, érzékiesen hívogatta a bikát. Ennél szebb éjszakát a szerelmeskedéshez nem is kívánhattak volna a szarvasok.

Éjfélkor felráztam Almasánt. Bizony alaposan megviselt ez az álmatlan éjszaka. Csak a kiadós reggeli állított annyira talpra, hogy rövidesen megindulhattunk a bika után.
Éjfél után az volt a helyzet, hogy a bika mélyen alattunk, a Perli-lurán állott, közel a patakhoz. A hallgatódzásunk alatt ellesett rövid nyögései és törése arról győztek meg, hogy lassan, de állandóan a fő-patak, a Rusája felé veszi útját. Almásán, ki a terepet igen jól ismerte, ebből már előre azt is tudni vélte, hogy a szarvasok hol fognak a fő-patakon átváltani. Szerinte — vonulásuk iránya szerint — biztosan a Kocsorba-hegy sűrűibe igyekeznek, hogy ott töltsék a nappalt!
Ezek mind elfogadható feltevések voltak. Én szívesen is engedelmeskedtem kitűnő vadászomnak, már csak azért is, hogy idejében ott legyünk a Rusájában és elvágjuk a szarvasok útját. A főpatak azon részén, amelyet Almásán mint váltót említett, három különböző irányból jövő patakocska fut össze. Természetesen ugyanoda torkollik három völgy is. Lehetségesnek látszott tehát előttem is, hogy a vonuló bika útját ott, ahol a vad természetadta forgója volt, elvágjam. Egy kényszerváltóra azonban nem gondoltam. Azonnal meg is indultunk.
Eleinte derekasan küzdöttük át magunkat a hosszú és végtelennek tetsző szálerdőn. Sőt, a szálerdő ritkás helyein még futottunk is, dacára az éjjeli sötétségnek. Mégis — mire a patakok összefolyását megközelítettük, már virradni kezdett.
A másik csalódást, mely alaposan megnyirbálta reménykedésemet, a minden oldalról befutó vizek hangos zúgása okozta. Bizony kár lett volna az egymásba folyó vizek közelében lesbe állni, mert ott még egy fennhangon ordítozó bikát sem lehetett meghallani. Egyébként Almásán is csökönyösen ragaszkodott eredeti eszméjéhez. Egyre azon erősködött, hogy a szarvasokat alább, az általa már említett vadváltón kell bevárnunk. Ez ugyanis egy kényszerváltó volt! Kár, hogy az ilyen egyszerű ember nem tudja megmagyarázni feltevéseit! Ha Almásán elmondotta volna, hogy a völgyekben áthidalhatatlan kő- és fatorlaszokat hordott össze az ár, úgyhogy ott ember is, vad is csak egy helyen, az ő sokat emlegetett váltóján juthat át a túlsó oldalra — én bizonyára nem gondoltam volna túlzottnak a tervét. De Almásán ezt nem tartotta szükségesnek megemlíteni. Azonkívül vannak a vadásznak magának is tapasztalatai. Hiába! — a vadászember már olyan, hogy szívesebben indul a saját feje után. Most is inkább egy olyan áttekinthető helyet kerestem én is az Almasán-féle váltó helyett, ahonnan majd meghallhatom a közelben vonuló bikát.

Folytatjuk... (2.rész)