Mi is csak erre vártunk.
Mielőtt azonban néhány órára nyugovóra tértem volna, még egyszer hallanom kellett a bőgést! Tudnom kellett, merre veszi útját a patakmederből jelentkező szarvas?
Ne feledjük, hogy a keveset bőgő, titokzatos szarvassal, miután az rejtekét elárulta, nem szabad megszakítani az összeköttetést! Legyünk ott a közelében éjjel és nappal! Hiszen a „szófukar" bikának halk és rövid morgásait csak a közelében hallhatjuk meg; ha pedig egyszer kivételesen a napvilágnál is megmutatja magát az ilyen kívánatos bika, csak akkor lőhetjük meg, ha kitartottunk a közelében.
A bikát, mely nemsokára még egyszer morgott, most már ott hagytuk a Perliturán.
Almásán ekkor az egyik közeli juhakolba vezetett. Nem szívesen mentem juhakolba hálni, inkább nyílt tűznél, egy fa alatt aludtam volna. Almásán azonban nagy igyekezettel rendezkedett be az elhagyott akolban. Rövidesen már égett is óriási lánggal a tűz, fenyőgallyal tisztára volt seperve a tapasztott padló, a kevésbé füstös sarokban pedig várt reám a kiemelt ajtó, nagy kövekkel lejtősre alátámasztva, hogy derékaljam legyen éjszakára.
Ne gondoljuk azonban, hogy ennyi „komfort" közepette nem érezhettem volna jól magam. Mert én mindezen kezdetlegességek dacára is boldog voltam és elégedett. Jókedvűen vacsoráztunk. Almásén türelmesen, szép pirosra és ropogósra sütötte meg az almát, amely kedvenc eledelem az ilyen nomád táborozások idejében, én pedig egy darab kolbászt tartottam a tűzre.
Hanem aludni — azt bizony sehogysem tudtam! A kemény ajtón még valahogy elfeküdtem, de a bolhákat nem lehetett elviselni. A padló hamujában megbújt vérszopók ugyanis, miután a tűz jól átjárta az elhagyott juhásztanyát, életre keltek és tucatszámra, éhesen vetették magukat reánk. Ilyen nagy bolhákat én még soha nem láttam! Pedig vadászataim közben bizony már sok juhakolban ütöttem tanyát. Azt hiszem, ezek a bolhák bármely bolhacirkusznak a primadonnái lehettek volna!
Végül is a kellemetlenkedő élősdiek elől kimenekültem a sztina melletti rétre. Csak Almásán maradt az akolban. Ő a csupasz földön feküdt a hátán tátott szájjal, és horkolt. Almasánt még az említett „kapitális" bolhák sem tudták az álmában megzavarni.
Ezen az éjszakán nagy hideg volt a havason. Deres, ropogós lett tőle az elhagyott juhállásból kinőtt sarjú. A sok esős nap után pompás idő lett és ha nem világított volna oly erősen a hold, a bikák a kedvező időváltozás örömére bizonyára bőgtek volna. Helyettük azonban csak egy szarvastehén szólalt meg a Popeli-vágásból. Lágyan, halkan, érzékiesen hívogatta a bikát. Ennél szebb éjszakát a szerelmeskedéshez nem is kívánhattak volna a szarvasok.

Éjfélkor felráztam Almasánt. Bizony alaposan megviselt ez az álmatlan éjszaka. Csak a kiadós reggeli állított annyira talpra, hogy rövidesen megindulhattunk a bika után.
Éjfél után az volt a helyzet, hogy a bika mélyen alattunk, a Perli-lurán állott, közel a patakhoz. A hallgatódzásunk alatt ellesett rövid nyögései és törése arról győztek meg, hogy lassan, de állandóan a fő-patak, a Rusája felé veszi útját. Almásán, ki a terepet igen jól ismerte, ebből már előre azt is tudni vélte, hogy a szarvasok hol fognak a fő-patakon átváltani. Szerinte — vonulásuk iránya szerint — biztosan a Kocsorba-hegy sűrűibe igyekeznek, hogy ott töltsék a nappalt!
Ezek mind elfogadható feltevések voltak. Én szívesen is engedelmeskedtem kitűnő vadászomnak, már csak azért is, hogy idejében ott legyünk a Rusájában és elvágjuk a szarvasok útját. A főpatak azon részén, amelyet Almásán mint váltót említett, három különböző irányból jövő patakocska fut össze. Természetesen ugyanoda torkollik három völgy is. Lehetségesnek látszott tehát előttem is, hogy a vonuló bika útját ott, ahol a vad természetadta forgója volt, elvágjam. Egy kényszerváltóra azonban nem gondoltam. Azonnal meg is indultunk.
Eleinte derekasan küzdöttük át magunkat a hosszú és végtelennek tetsző szálerdőn. Sőt, a szálerdő ritkás helyein még futottunk is, dacára az éjjeli sötétségnek. Mégis — mire a patakok összefolyását megközelítettük, már virradni kezdett.
A másik csalódást, mely alaposan megnyirbálta reménykedésemet, a minden oldalról befutó vizek hangos zúgása okozta. Bizony kár lett volna az egymásba folyó vizek közelében lesbe állni, mert ott még egy fennhangon ordítozó bikát sem lehetett meghallani. Egyébként Almásán is csökönyösen ragaszkodott eredeti eszméjéhez. Egyre azon erősködött, hogy a szarvasokat alább, az általa már említett vadváltón kell bevárnunk. Ez ugyanis egy kényszerváltó volt! Kár, hogy az ilyen egyszerű ember nem tudja megmagyarázni feltevéseit! Ha Almásán elmondotta volna, hogy a völgyekben áthidalhatatlan kő- és fatorlaszokat hordott össze az ár, úgyhogy ott ember is, vad is csak egy helyen, az ő sokat emlegetett váltóján juthat át a túlsó oldalra — én bizonyára nem gondoltam volna túlzottnak a tervét. De Almásán ezt nem tartotta szükségesnek megemlíteni. Azonkívül vannak a vadásznak magának is tapasztalatai. Hiába! — a vadászember már olyan, hogy szívesebben indul a saját feje után. Most is inkább egy olyan áttekinthető helyet kerestem én is az Almasán-féle váltó helyett, ahonnan majd meghallhatom a közelben vonuló bikát.

Folytatjuk... (2.rész)