De hát ilyen hely ott sehol sem akadt. Mindenütt csak zúgott fülsiketítőn a patak; hol kevésbé, hol meg jobban. Nem is csoda. Hiszen a szűk völgyeknek és a rohanó vizeknek valóságos útvesztőjében álltunk. Le is mondtam hamarosan tervemről.
Almásán nagy megelégedésére most már aláereszkedtünk magába a Rusája-patakba.
Mily nyirkos, hideg és barátságtalan napkeltekor egy ilyen patakmeder! Párolog és csepeg a nedvességtől ott minden fűszál és miközben az első napsugarak szívó hatására megindul az erdő rohamos párolgása, a nagy hidegben szinte vacog a vadász.
A sebesen rohanó vízben gázolva, most már egyenesen arra a bizonyos váltóra mentünk. És ott — az ördögbe is! — beigazolódott Almásán feltevése! A Rusájában több tehén és egy bika nyomát leltük!
Egyébként a nedves patakhordalékon kitűnően lehetett olvasni a nyomokat. Ez a finom kőtörmelékből álló talaj elég szilárd ahhoz, hogy ne hamisítsa meg a vad nyomát. Éppen ezért kissé elégedetlenül nézegettem és méregettem a bikanyomot. ízlésemnek bizony jobban megfelelt volna, ha az legalább egy centiméterrel szélesebb! — Lőttem már ugyanis erősnyomú és nagy testű kárpáti bikát, melynek aránylag rossz, mindenesetre visszarakott volt az agancsa, azt azonban akkoriban még nem tudtam, hogy fordítva is lehetséges a dolog, nevezetesen, hogy egy ilyen közepes erősségű nyom viselőjének is lehet igen erős agancsa.
A nyomból tehát csak nagy elővigyázatossággal következtessünk az agancsméretekre. A nyom inkább a test méreteinek, illetőleg súlyának az árulója. Különösen jó ezt szem előtt tartani a Kárpátokban. Mert a hosszú testű és nagy testsúlyú kárpáti bika nyomszélessége akár 9—10 centimétert is kitehet. A zömökebb és kurtább testvonalú kárpáti szarvasok nyoma azonban sohasem éri el a fenti méreteket.
Az előbb ún. „marál típusú" szarvas hatalmas nyomához hatalmas, hosszú és nagy terpesztésű, vagy visszarakott agancs tartozhatik, rendesen kevésbé szép, inkább az őserőt kifejező koronával; viszont kisebb, zömök testű és közepes nyomú bika fején láttam már kapitális és csodás koronájú agancsokat.
Természetesen csak felületesen és csak azért érintettem itt ezt a megkülönböztetést, mert meg kellett világítanom, hogy miért volt az általunk üldözött — és mint látni fogjuk, valóban kapitális — bikának az agancsához mérten csak közepes erősségű nyoma.
De térjünk most vissza a patakba!
A szarvasok, mihelyt a vízből kiléptek — az általunk követett csapa szerint —, egy mohás hegyoldalban folytatták útjukat. A nyomukon Almásán haladt, a nyomkövetés művésze, akit én követtem nagy érdeklődéssel.
A süppedő, vizes mohán az elvonult vad nyomát bizony csak a különleges képességekkel megáldott szem veszi észre. Sőt — talán romlatlan, ősi vadászösztön is kell hozzá, hogy olyan helyeken, ahol még a jó szem sem láthat meg semmit, mintegy titkos sugallattól vezetve — megtaláljuk a csapa folytatását. Almásán azonban kitűnően látott. A sejtései is csalhatatlanok voltak és ha kellett, akár bele is feküdt a nyomba, hogy orrával keresse meg abban a bika szagát. Pár száz méteren nyomozva rengeteget tanultam ettől a tehetséges embertől.
Végül is egy hatalmas kőgörgeteghez értünk. Itt már Almásán tudása is felmondta a szolgálatot: elvesztettük a nyomot! Mivel pedig ekkorra már a nap is delelőn állott, pihenőt tartottunk. A görgetegen szárítottuk meg ruháinkat. Én még meg is fürödtem a zuhatagban és utána a meleg, napsütötte köveken jót aludva pótoltam ki az elmúlt álmatlan éjszakát. Almaim felett Almásán őrködött egy jókora husánggal, nehogy megmarjon a kígyó! Később aztán én őriztem az ő álmát. Azt hiszem azonban, ez felesleges volt, mert az Almasánból áradó fokhagymaillat nemcsak a Kárpátokban élő keresztes viperát, de még egy óriás pythont is elszédített volna!.. .
Alvás után lementünk a közeli vízhez. Itt a pisztrángfogásnak egyik különleges módját tanultam meg. Biztosan kevesen ismerik. Előre kell bocsátanom, hogy az utolsó két alkalommal nagyarányú pusztítást vittünk véghez élelmiszereinkben; készletünk mindössze egy hagymából és egy doboz szardíniából állott. Ezt hangsúlyozom, mert különben nem került volna sor tilalmi időben erre a pisztrángfogásra.
Az eredeti halfogás a következőképpen történt. Almásán mindenekelőtt olyan helyet keresett, ahol a patakban egy hosszú kőhát két ágra osztotta a vizet. Ekkor a bizalomgerjesztőbb ágat — melyben több volt a zubogó — lapos kövekkel lezárta a felső végén. A föntről jövő sebes víz ezáltal a másik ágba terelődött, az elzárt ágnak meglevő vize pedig — a patak nagy esése következtében — gyorsan lefutott. így keletkezett az a körülbelül ötven méter hosszú vízmentes meder, melynek mélyedéseiben meghúzódtak a meglepődött pisztrángok. Ez volt a dolog lényege. Erre várt Almásán, ki végigfutott a lezárt patakrészen, és percek alatt tizenegy pisztrángot szedett össze a kalapjába! Délben aztán megtüzesített, lapos kövön forgattuk meg a halakat, melyek a tüzes kövön éppen oly szépen kunkorodtak és pirosodtak, mint a nyárson.
Megelégedettek voltunk, akárcsak két ősember. Aludtunk is, ettünk is, és ami a fő — előttünk állt a legjobb kilátásokkal biztató este, mert a kőlavina számomra egy közel ötven méteres nyiladékot jelentett. Ez a havastól le egészen a patakig húzódó nyiladék kilövés szempontjából pompás lehetőséget kínált az egyébként összefüggő erdőségben. Nem is mentünk messzire a görgetegtől, hanem úgy négy óra tájban az egyik közeli kupac tetejéről nézegettük a szemközti, sűrűkkel fedett hegyoldalakat. Inkább csak a tájékozódás céljából, mert a havas alatt, a patakok forrásvidékén, melyet Almásán „fund"-nak nevezett, ott sejtettük az üldözött bikát! Oda akart az én vadőröm — dacára a nagy sűrűségnek — mindenáron behatolni.
Természetesen erre a vakmerőségre már nem vállalkoztam. Ragaszkodtam eredeti tervemhez, hogy a kőgörgeteg egyik kedvező pontján várjuk a bikát!
Ami eddig történt az tulajdonképpen csak előjátéka volt a bekövetkezendő eseményeknek. Amolyan változatos bevezető, mely nekünk, szarvasvadászoknak annyira kívánatossá teszi a Kárpátokat és feledhetetlenné a vadak koronás királyának, egy-egy szarvasbikának elejtését. A tulajdonképpeni szarvasvadászat ezért csak most következik, hogy az eddigieknek méltó fináléja legyen!
Ösztönszerűleg vágytam vissza az elhagyott kőgörgetegre. A kupacon azonban még egy utolsót bőgtem. És íme!... Mily szerencse!... Hívásomra rövid válasz jött. Éppen a közeli görgetegről.
Nosza lett erre nagy futás. De mire elértem a természetadta nyiladékot, már távolodóban volt a bika. Más szóval ez azt jelentette, hogy a vad éppen az orrunk előtt váltott át a kövek között. Tyű! — de keserves lett egyszerre az ábrázatunk...
Csakhamar azonban igen érdekes jelenséget vettünk észre.
Ahogy lemaradtunk, a bika ingerlésére azonnal működésbe hoztam a szarvashívót. És hívásomra — horribile dictu! — ezúttal nem a bika jött vissza, hanem a tehenei! Ki látott ilyet?. . . A teheneknek — úgy látszik — nagyon tetszett a hangom!. . .
A dolog úgy történt, hogy magasan, a görgeteg havasi végében, az imént átváltott falkából hívásomra megjelent egy tehén!... Nagy darab volt és rövidesen követte őt a borja. Kisvártatva még egy karcsú üsző is kilépett hozzá.
A suták láthatólag szemmel is és orral is keresték az általam képviselt bikát. Ennyi kacérkodásért természetesen nem maradhatott adós a velük álló bika.
A féltékeny hím nagyhirtelen elordította magát, és vágtázva ugrott ki a szálerdőből szépei nyomába. Ahogy a görgetegen elérte az üszőt, hatalmas agancsával olyat ütött az oldalába, hogy még a nagy távolság dacára is hallottuk a goromba ütés döngését. Jól láttuk azt is, amint az ütés erejétől oldalt perdült az üsző. Pedig igen nagy volt köztünk a távolság. Sajnos! Emiatt derekasan fegyelmeztem magamat. Nem is gondoltam arra, hogy lőjek! Minél jobban nézegettem azonban ezt a nem mindennapos bikát, annál jobban kikezdte idegeimet! Önuralmam észrevétlenül egyre jobban fogyatkozott!. . .
A féltékeny szarvas közben vadul bőgött. Kerülgette az összeterelt sutákat, és ha néha egy-egy pillanatra szembe került velem, teljes nagyságában mutatta be félelmetes méretű agancsát!. . . Az egyik ilyen pillanatban megcéloztam. Nem rossz szándékkal. Csakhogy jobban lássam, a látcsövemnél erősebb nagyítású céltávcsövön át nézegettem!. . .
Bár ne tettem volna! Mert a bika — midőn teheneit illetőleg kissé megnyugodott — most már a vélt rivális ellen készült. Szembefordult velem! Illetőleg csak a helyet vette szemügyre, ahonnan utoljára hallotta a bőgésemet. Most ő ordított le a völgybe! Kihívó ordítozásának visszhangja úgy dübörgött körülöttem, mintha a kőgörgeteg megindult volna! A céltávcső is megtelt ugyanekkor óriási agancsával. . . úgyhogy én, a gyarló ember — remegő ujjal meghúztam a rögtönző ravaszt!. . .
A többi most már feltartóztathatatlanul ment végbe.
A bikát, midőn oldalt fordult, elhibáztam! A nagy távolság miatt biztosan mélyen alája lőttem! De ráhibáztam egyet még futtában is, midőn a falka élénken menekült vissza a, .,. fund"-ba!
Képzelhetjük, milyen nagy volt a bánatom és szégyenem! Almásán is vakargatta a fejét!... De hát ilyen izgalmas pillanatok nemegyszer adódnak a bőgő bika közelében. A vadászláztól elkapott vadásznak nem jut eszébe ilyenkor a ballisztika!
Különben hamarosan megbűnhődtem a fegyelmezetlenségemért. Kemény bűnhődés volt felmászni a meredek kőgörgetegre, hogy annak tetején megvizsgálhassam a rálövés helyét!
A rálövés helyén — mint várható volt — semmiféle lőjelet nem leltünk. Egyébként maguk a nyomok is tanúskodtak róla, hogy a szarvasok, mihelyt elérték az erdőt, megnyugodva, lépésben vonultak tovább. Saját megnyugtatásomra azonban egy jó darabon követtük még a csapásukat. De hát ott se vérzett a bika.
Folytatjuk...(3.rész)