A trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórésze a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke.

Ezután visszatértem a görgetegre. Almásán pedig elillant! Az ő vállalkozási kedve és találékonysága túltette magát minden balsikeren. Kézmozdulataiból éppen csak annyit értettem meg, hogy megkerüli a „fund"-ot és rám fogja terelni (!) a szarvasokat. Erre azonban már nem volt szükség!...
Alig helyezkedtem el a görgetegen — alattam, az erdő szélén motoszkálni kezdett a vad. Egyszerre csak kilépett az elhibázott bika! Orrával a földön szimatolt. Veszedelmesen közelgett ahhoz a helyhez, ahol az imént még mi jártunk.
Hirtelen válllapon lőttem!
A meglőtt bika kitűnően jelzett. Megrogyott mind a négy lábára. Egy pillanatra rázuhant a kövekre. — Mindjárt azonban újra felállt és vad iramban futott át a görgetegen, annak túlsó oldalára. Hátravetette hatalmas agancsát, úgyhogy az agancs mindenütt takarta az oldalát. Én pedig, mivel féltettem ezt a fejedelmi ékességet, másodszor már nem lőttem.
Annyit azonban észrevettem, hogy csak nehézkesen tudta átugrani egy kidőlt, hatalmas fenyő törzsét!. . .
Almásán, aki közben tudja Isten, merre járt, néhány perc múlva már mellettem térdelt. Vele mentem oda, ahol a bika átugrotta a kidőlt törzset. Ott is maradtunk: a környezet mindenütt friss tüdővérrel volt befecskendezve!. . .
Nem állítom, hogy Almásán terelte rám a bikát. Inkább az volt a benyomásom, hogy a bika saját jószántából tért vissza. A riválisát kereste! Hiszen a köveket szaglászva lépett ki a görgetegre!. . . Ezután azok a két szippantással elfüstölt, de elmaradhatatlan „türelmi cigaretták" jöttek. Közben suttogva egymást licitáltuk túl az agancs várhat méreteit illetőleg és vártuk, hogy elteljen az „obligát" várakozási idő. A. licitálásban természetesen Almásán kerekedett felül. Pedig ő még nem is látta közelről a bikát, csak az én elmondásomból ismerte annak óriási agancsát. Sajnos, közben lassan esteledni is kezdett!... Almasánt most már hiába kínálgattam a „türelmi cigarettákkal". Noszogattam, szívjon talán egy jó magyar szivart! Nem kellett neki!.. . A legnagyobb erélyre volt szükség, hogy vissza tudjam tartani a vérnyom követésétől. Itt ui. nem egyeztek meg az én elveimmel az ő kétségtelenül nagyobb tapasztalatai! Előtte ismeretlen fogalom volt a lövés utáni várakozás. „Miért várni, különösen, ha a bika tüdősebével megfekszik, hiszen ezáltal csak a vérzése csillapodik! — monda kísérőm. El kellett ismernem, hogy orvosi szempontból fején találta a szeget!
Én azonban tovább várakoztam. Pedig a közelgő sötétség mind jobban ijesztgetett.
Fegyelmezetlen vadőröm látva konokságomat, most már mindent elkövetett, hogy a nyom követését megengedjem. Arra hivatkozott: ő úgy látta a háborúban, hogy a mellbelőtt huszárt minél előbb lefektették és vérköpése ettől a pihenéstől szűnt meg. „A bika tehát vagy megdöglött. . . már — monda — vagy ha még él, úgy előbb fog elesni, ha megzavarjuk!"
Végre engedtem. Különben is bíztam a lövésemben a láthatólag jó jelzés után. Másrészt bíztam Almásán nyomozó képességében is, és mindezeken kívül siettetett a gyorsan közelgő este.
Megindultunk tehát a nyomon, melyet annyi vitatkozás után vettünk fel, s melyben már kezdetben bő sebvér és tüdővér feküdt.
Alig haladtunk azonban száz lépést, midőn máris bekövetkezett az, amitől féltem: nagy robajjal megugrott előttünk a bika! Itt volt az első sebágy, körülbelül egy kalapra való véralvadékkal! Ezután nem volt megállás többé.' Ment tovább a hajsza!
Amikor a második sebágyból is felzavartuk a bikát, alig vánszorgott már. Egy darabon végigcsúszott a lejtőn! Majd gurult szegény állat lefelé a meredeken, ahogy mindezt a nyomokból kivehettük. Jól hallottuk a vergődését is az ezzel járó nagy zajból. Türelmetlenségünk legnagyobb büntetése azonban csak most következett. — A zavart bika nem feküdt meg többé! Vérét már csak cseppekben hullatta, és egy utolsó erőfeszítéssel a pataknak vette útját.
Ekkorra már ránk sötétedett.

Mit tehettünk volna mást, leheveredtünk a vérnyom közelében. Aztán tüzet raktunk, és — mint egyetlen reménységünket — bóbiskolva őriztük a vérnyomot.
Egy fa alatt töltöttük el ezt az éjszakát. Ez volt életem leggondterhesebb éjszakája! Nem is törődtem a hideggel, még a nyirkos mohával sem, amelyen feküdtem, hiszen úgysem jött a szememre álom. Egyedül csak azért imádkoztam: eső ne jöjjön, mely a vért elmoshatná!
Képzelhető, mily nagy volt ijedelmünk, midőn napkelte előtt mégis cseperegni kezdett. Szerencsére azonban az ólmos esőcseppek csak egy fél percig kopogtak. Aztán elállt a pásztázó eső, amilyent a hegyekben annyiszor láthatunk még derült időben is.
Hosszú, kínos és új álmatlan éjszaka után üdvözöltük a hajnalt. Melegére és fényére talán még sohasem vágyott annyira vadász, mint ahogy mi ketten vágytunk.
Derengeni kezdett. Almásán megpiszkálta a tüzet. Látva gondterhes arcomat, mosolyogva rakta elém a mohára reggelimet, készletünknek utolsó maradványait: egy doboz szardíniát és a vöröshagymát! Megfeleztük. Aztán ittunk rá egy fél kalap friss patakvizet! Dehát az ilyen kárpáti vadász gyomra sok mindent kibír. Ahogy teljesen kivilágosodott, megjelöltük a helyet, ahol a bika tegnap este a patakba lépett.
A sebzett vad kétségtelenül ivással kívánta enyhíteni nagy vérveszteségét. Bizonyára meg is fürdött a friss vízben, hogy erejét visszanyerje. A helyet azonban, ahol a patakmederből kilépett volna, sehol sem leltük meg.
Ki tudja már, hányadszor nyomoztuk le jó darabon a partot, midőn Almásán egyszerre csak rám füttyentett!...

Figyeljük, mily kivételes szerencsém volt!
A víz partján egy magányos szál málna állott. Jól emlékszem, annak is csak egyetlen, dércsípte levele volt meg. És erről az egyetlen levélről készült éppen lecseppenni az a vizes-véres csepp, melyet a kelő nap melegében megolvadt dér leve hígított fel! Egy perccel később ez az egyedüli áruló jel már lecseppent, elveszett volna.
Még azt is meg kell említenem, hogy az az útbaigazító jel a málnalevélen néhány száz lépésnyire volt a vízbelépés helye alatt. A szarvas tehát nagy darabon a vízben folytatta útját. Mintha így kívánta volna üldözői előtt felismerhetetlenné tenni véres nyomát!? Es ki tudja, még meddig bandukolt volna a vízben ez a halálra sebzett bika, ha nem zárta volna el a patakmedret előtte egy háborúból maradt, beszakadt hidacska, egy átjáró palló? Ha nincs beszakadt palló, bika se lett volna. Biztosan elveszett volna. De hát ezúttal velem volt a szerencse! Most már könnyű volt megtalálni a vérnyom folytatását! A víztől erőre kapott bika egy meredek lejtőnek rugaszkodott neki. Nem volt egyéb választása. Ez lett aztán a veszte, mert a sebei a nagy megerőltetéstől újra felszakadtak. (Lám! hogy dolgozott érdekemben a vadászszerencse!) Az orrán-száján kibuggyanó tüdővér telefecskendezte a lejtő vállig érő málnabokrait. Újból olyan erőssé vált a vérzés, hogy ezek után, emberi számítás szerint a bika már nem juthatott messze!? Mégis — számoltam azzal, hogy talán csülökre kap? Ebben az esetben pedig valószínűleg már csak lefelé fog menekülni!
Elálltam tehát a patakmedret, Almasánt pedig a vérnyomra küldtem. Most következett a szarvastragédia utolsó jelenete! Almásán gömbölyű golyóra töltötte meg duplacsövű mordályát. Aztán megindult a véren. Temérdek vér volt mindenfelé. Meg is fordult Almásán és egyre biztatott. Jól esett a biztatás! Hiszen reménytelennek látszott a helyzet, midőn láttam, hogy a bika képes volt nekivágni a szédületes meredeknek.
Kisvártatva eldördült az első lövés! Biztosan még él a sebágyában fekvő bika — gondoltam — és Almásán megadta neki a kegyelemlövést?
Dehogy! Néhány lépésre a vadőr előtt felkelt a szívós vad és nehezen bár, de mégis megkísérelte a menekülést.
Almásán ennek az izgalmas hajszának végjelenetét utólag így adta elő: „A bika magasra ment és csak a lejtő tetején feküdt meg. Közeledésemre — mint monda — felállt. De a magas málnában nem tudtam rálőni. Már most, csakhogy visszafordítsam a még mindig menekülő bikát, az orra előtt egy sziklába lőttem a golyót (?) Erre megfordult a bika. Nagybetegen lefelé kezdett rohanni (biztosan fogytán volt az ereje és e nélkül a különös fogás nélkül is megfordult volna!). Mikor futtában mellém került, oldalba lőttem. Jól meglőttem! Csak úgy porzott a sáros oldala. De még ez sem volt elég, a bika csak rohant tovább, lefelé a lejtőn. Erre én utána szaladtam és futtomban még egyszer rádupláztam, de ekkor elhibáztam."
így szól a kissé kiszínezett jelentés. Utóvégre Almásán ezek után megérdemelt egy kis „költői szabadság"-ot!. . .

Ennél sokkal fontosabb volt, hogy a sokat hajszolt bika — nem messze tőlem — hatalmas robajjal tört össze. Belezuhant a patakba! Almásán mint egy véreb, rohanva jött a nyomában. Midőn látta, hogy üldözöttje immár élettelenül zuhan a patakba, túlkiabálta a vadvizek zúgását és hadonászva, kalaplengetve integetett felém.
Én is odafutottam és egy pillanatig — a csodálattól dermedten — némán néztem a hatalmas agancsot...
Mire a nagy bámulattól magamhoz tértem — hogy őszinte legyek —, bevallom, nagy boldogságomban megöleltem Almasánt. Meg is csókoltam a szutykos, izzadt képét! Erre aztán mindketten éljeneztünk és ugráltunk a zsákmány körül, akárcsak az eszétvesztettek.
Ez a végjelenet talán méltóságteljesebb lehetett volna, de természetesebb semmi esetre sem!
A Kocsorba-hegy kőlavináján elejtett bika rövid és zömök teste hozzávetőleges becslésünk szerint vagy 200 kilogrammot nyomott. Annál nehezebb volt azonban az agancsa. A hatalmas tizenhatágú agancs súlya kifőzött koponyával, az első hét végén mérve, 11,85 kilogramm volt! Ez a „zöldsúly" — melyet egy véletlenül alakult „bizottság": Pichelmayer főerdész és Medveczky György mértek, természetesen a következő év tavaszán megtartott budapesti agancskiállításig nagy mértékben csökkent. Minél nagyobb az agancs, annál nagyobb a súly¬vesztesége! Éppen csak az élmények maradtak változatlanul szépek és lesznek napról napra értékesebbek! Ez a fontos!