Figyeljük, mily kivételes szerencsém volt!
A víz partján egy magányos szál málna állott. Jól emlékszem, annak is csak egyetlen, dércsípte levele volt meg. És erről az egyetlen levélről készült éppen lecseppenni az a vizes-véres csepp, melyet a kelő nap melegében megolvadt dér leve hígított fel! Egy perccel később ez az egyedüli áruló jel már lecseppent, elveszett volna.
Még azt is meg kell említenem, hogy az az útbaigazító jel a málnalevélen néhány száz lépésnyire volt a vízbelépés helye alatt. A szarvas tehát nagy darabon a vízben folytatta útját. Mintha így kívánta volna üldözői előtt felismerhetetlenné tenni véres nyomát!? Es ki tudja, még meddig bandukolt volna a vízben ez a halálra sebzett bika, ha nem zárta volna el a patakmedret előtte egy háborúból maradt, beszakadt hidacska, egy átjáró palló? Ha nincs beszakadt palló, bika se lett volna. Biztosan elveszett volna. De hát ezúttal velem volt a szerencse! Most már könnyű volt megtalálni a vérnyom folytatását! A víztől erőre kapott bika egy meredek lejtőnek rugaszkodott neki. Nem volt egyéb választása. Ez lett aztán a veszte, mert a sebei a nagy megerőltetéstől újra felszakadtak. (Lám! hogy dolgozott érdekemben a vadászszerencse!) Az orrán-száján kibuggyanó tüdővér telefecskendezte a lejtő vállig érő málnabokrait. Újból olyan erőssé vált a vérzés, hogy ezek után, emberi számítás szerint a bika már nem juthatott messze!? Mégis — számoltam azzal, hogy talán csülökre kap? Ebben az esetben pedig valószínűleg már csak lefelé fog menekülni!
Elálltam tehát a patakmedret, Almasánt pedig a vérnyomra küldtem. Most következett a szarvastragédia utolsó jelenete! Almásán gömbölyű golyóra töltötte meg duplacsövű mordályát. Aztán megindult a véren. Temérdek vér volt mindenfelé. Meg is fordult Almásán és egyre biztatott. Jól esett a biztatás! Hiszen reménytelennek látszott a helyzet, midőn láttam, hogy a bika képes volt nekivágni a szédületes meredeknek.
Kisvártatva eldördült az első lövés! Biztosan még él a sebágyában fekvő bika — gondoltam — és Almásán megadta neki a kegyelemlövést?
Dehogy! Néhány lépésre a vadőr előtt felkelt a szívós vad és nehezen bár, de mégis megkísérelte a menekülést.
Almásán ennek az izgalmas hajszának végjelenetét utólag így adta elő: „A bika magasra ment és csak a lejtő tetején feküdt meg. Közeledésemre — mint monda — felállt. De a magas málnában nem tudtam rálőni. Már most, csakhogy visszafordítsam a még mindig menekülő bikát, az orra előtt egy sziklába lőttem a golyót (?) Erre megfordult a bika. Nagybetegen lefelé kezdett rohanni (biztosan fogytán volt az ereje és e nélkül a különös fogás nélkül is megfordult volna!). Mikor futtában mellém került, oldalba lőttem. Jól meglőttem! Csak úgy porzott a sáros oldala. De még ez sem volt elég, a bika csak rohant tovább, lefelé a lejtőn. Erre én utána szaladtam és futtomban még egyszer rádupláztam, de ekkor elhibáztam."
így szól a kissé kiszínezett jelentés. Utóvégre Almásán ezek után megérdemelt egy kis „költői szabadság"-ot!. . .

Ennél sokkal fontosabb volt, hogy a sokat hajszolt bika — nem messze tőlem — hatalmas robajjal tört össze. Belezuhant a patakba! Almásán mint egy véreb, rohanva jött a nyomában. Midőn látta, hogy üldözöttje immár élettelenül zuhan a patakba, túlkiabálta a vadvizek zúgását és hadonászva, kalaplengetve integetett felém.
Én is odafutottam és egy pillanatig — a csodálattól dermedten — némán néztem a hatalmas agancsot...
Mire a nagy bámulattól magamhoz tértem — hogy őszinte legyek —, bevallom, nagy boldogságomban megöleltem Almasánt. Meg is csókoltam a szutykos, izzadt képét! Erre aztán mindketten éljeneztünk és ugráltunk a zsákmány körül, akárcsak az eszétvesztettek.
Ez a végjelenet talán méltóságteljesebb lehetett volna, de természetesebb semmi esetre sem!
A Kocsorba-hegy kőlavináján elejtett bika rövid és zömök teste hozzávetőleges becslésünk szerint vagy 200 kilogrammot nyomott. Annál nehezebb volt azonban az agancsa. A hatalmas tizenhatágú agancs súlya kifőzött koponyával, az első hét végén mérve, 11,85 kilogramm volt! Ez a „zöldsúly" — melyet egy véletlenül alakult „bizottság": Pichelmayer főerdész és Medveczky György mértek, természetesen a következő év tavaszán megtartott budapesti agancskiállításig nagy mértékben csökkent. Minél nagyobb az agancs, annál nagyobb a súly¬vesztesége! Éppen csak az élmények maradtak változatlanul szépek és lesznek napról napra értékesebbek! Ez a fontos!