Sokak életére nagy hatással van az, amiről a televízióban értesülnek. Manapság már annyi információt kapunk, hogy nem könnyű eligazodni közöttük. A többség készpénznek veszi azt, amit a tévé közvetít. Látunk okos dolgokat, de sokszor bolondságokat is. Az egyik ismerősöm mesélte ezt a történetet.

Az egyik vadászattal foglalkozó csatornán látott egy új módszert. Megtetszett neki, így aztán elhatározta, hogy ő is kipróbálja. Sok vadász tudja, hogy mennyire nehéz téli időben közel kerülni az őzekhez. A síkságon ez hatványozódik. Nagy területek vannak bozót és egyéb búvóhely nélkül, így a vad minden gyanús mozgásra felfigyel, aminek az a következménye, hogy nehezen lehet lőtávolra megközelíteni. A tévé is egy ilyen helyzetet mutatott be.

A műsorban a vadászok úgy kerültek az őzek közelébe, hogy a lőni készülő személy ráhasalt egy szánkóra, a többiek pedig fehér lepedővel takarták le. Aztán addig csúszott, amíg lőtávolba nem ért. Na, ezt látva az én ismerősöm alig várta, hogy leessen az első hó, már vitte is a gyerekek szánkóját meg a nejétől kölcsönkért lepedőt! Úgy gondolta, ezzel már garantálva van a siker. Ki is mentek a határba az arra érdemes kollégákkal, és keresték az őzeket. Tudták, hogy hideg időben leginkább csoportokba verődve pihennek, olyan helyeken, ahol valamilyen módon védve vannak az időjárás viszontagságaitól. Régi, elhagyott tanyákra húzódnak be. A dimbes-dombos terepeken pedig leginkább a völgyeket kedvelik, mert ott a szél és a hideg nem éri őket annyira, mint máshol. Hosszas keresgélés, hóban való csúszkálás meg néhány elakadás után rátaláltak egy nagyobb őzcsapatra, mely egy völgy aljában húzódott meg. Kedvező volt a szél iránya, a vadászok felé fújt, és a terepjáróval is olyan helyen tudtak parkolni, ahová az őzek nem láthattak.

A vadászok úgy gondolták, hogy annak kellene kipróbálnia az új módszert, aki a legjobb lövő és a legfürgébb közöttük, vagyis az egyik alacsony növésű fiatal vadász menjen elsőnek. Ismerősöm viszont kézzel-lábbal tiltakozott, mondván: ő látta a műsorban, hogy mit és hogyan kell csinálni, tehát ő akarja elsőként kipróbálni ezt a vadászati módot. A többiek hiába győzködték, hogy a kétméteres magassága meg a százharminc kilója nem feltétlenül a legjobb párosítás a kis szánkóval, kitartott az elképzelése mellett, és ő indult őzet lőni. Utólag bevallotta nekem, hogy amikor ráhasalt a szánkóra, már az ő fejében is megfordult: lehet, hogy ezt valóban nem neki kellene véghezvinnie, alig tudott ugyanis elhelyezkedni. Amikor letakarták a lepedővel, a többiek szerint úgy festett, mint egy elhullott lipicai ló. Próbálta magát tolni a lábával, de csak annyit ért el, hogy a csizmája szára telement hóval. Látván ezt a többiek úgy akartak neki segíteni, hogy egy kicsit megtolták hátulról, gondolván: a meredeken majd úgyis csúszik magától.

Ami ezután jött, az már több tényező egybeesésének a következménye volt. Kománk a maga százharminc kilójával a kelleténél nagyobbra sikeredett lendülettel beszánkózott az őzek közé. Persze lőni nem tudott, mert a puskát még a domb tetején kiejtette a kezéből. A többiek fent dőltek a nevetéstől, ő meg amikor lent a völgyben magához tért az ijedtségtől, csendesen megjegyezte, hogy ezt a módszert azért még finomítani kell, pedig a tévében nagyon jónak tűnt.

Forrás: Hét Nap