Én magam is jót nevettem, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy egy nem régi írásomban a liba hímjét legácséroztam.
Úgy jártam, mint amikor egy vadászvizsgán az egyik hölgy jelölt, kiemelvén a vaddisznó veszélyességét, azt mondta, hogy a nőstény vadkan akkor igazán veszélyes, amikor a malacait védi. Nem értette, hogy miért tört ki nagy nevetés, és gyorsan hozzátette, ha sebesült, akkor is veszélyes, de az a jó, hogy nincs akkora agyara, mint a kan vadkannak! Na ettől dőlt csak a vizsgabizottság!

De hát ezek mind benne vannak az élet nagy dobozában, hibáztam, és ezért elnézést kérek.

Mostanában sok minden köti le a figyelmem, már nem csak a vadászatnak élek, hiszen abból egyre nehezebb megélni. Mind kevesebb külföldi jön vadászni az egyre kisebbé váló hazánkba. Az itteni vadászok száma is megfogyatkozott, így ebből sem lehet már biztos kenyérhez jutni. Barátaim többsége külföldön igyekszik új boldogulást, új hazát találni. Némelyek egyedül indulnak a világnak, mások családostul. Senkit sem szabad elítélni. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.

Az viszont elszomorít, és mélyen el is gondolkodtat, hogy az az ember, aki itthon alig tudja magát fenntartani, hogyan lehet Bécsben vagy Londonban megbecsült, jó munkás. Nem lehet, hogy mégsem az emberben van a baj? Meglepett a hír, hogy az egyik ismert vadásztársam szintén külföldön próbált szerencsét. Tudtam, hogy alig beszél valamit angolul, magas iskolai végzettsége sincs, Ausztráliában mégis hivatásos vadász lett. Olyan farmerek ültetvényeit védi, akik az általa végzett munkát alantasnak találják, ő meg a szórakozásának élhet. Állítólag nem is keres vele rosszul.

A képen, melyet küldött, kengurubőr kalapban mosolyog minden maradék fogával, borotválatlanul, koszos ruhában. Elképzeltem magam, amint én is kengurukat meg üregi nyulakat hajkurászva tartom fenn magam, de nem ezt éreztem az életcélomnak. Maradok inkább a mi kis utcánkban, teszem a dolgom, írogatok. Persze ez sem könnyű, nem egyszerű kenyér. Kevés pénzzel jár, és még el is várják az emberfiától, hogy tudja, a liba hímje lúd, nem pedig gácsér. Amit persze tudok én, de amikor elragad az írás heve, akkor néha már nem figyelek a részletekre. Pedig ahogyan Ferenc főnököm mondani szokta: „Az ördög mindig a részletekben rejlik!”

Így válik nagy igazsággá az is, hogy a szarvasnak sem szarv van a fején, hanem agancs, és mégis szarvasnak hívjuk! Vagy amikor az egyszeri kislány beszalad a konyhába, és kíváncsian megkérdi az anyukájától, hogy miért piros a szilva. Mire az édesanyja mosolyogva ezt válaszolja: „A szilva azért piros, mert még zöld. Ha érett, akkor kék!” Ugye értik? De különben sem vagyok író, csak írogató, annak is egyre öregebb. Kérdezték is a barátaim, most, hogy ötven leszek, mit tervezek. Mondtam nekik, én erről úgy vélekedem, hogy most, amikor eljutottam az életem egyharmadáig, komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy mit csinálok majd a fennmaradt kétharmaddal. Ha hagynak, akkor vadászom, ha lesz olvasója a cikkeimnek, akkor írok, illetve költő leszek. Merthogy mostanában valahogy mindig többet költök, mint amennyit keresek. Egy kis zsebpénz az egyik gyereknek, új cipő a másiknak, enni is akarunk mindennap, és már nem is marad semmi a fizetésből. De tudom, nem csak én vagyok így ezzel. Ezért lett a kis falusi barátomból ausztrál kenguruvadász, a gyümölcstermelő barátomból meg teherautó-sofőr Németországban.

Pedig olyan jó otthon lenni. Nem valahol, hanem otthon. Ott, ahol szeretettel viszonozzák a köszönést, ahol ismerik a gyermekkori csínytevéseimet, ahol még azt is mosolyogva s csupa szeretettel jegyzik meg, hogy a liba hímje lúd, a kacsáé meg gácsér! Köszönöm, és igaz szívvel üdvözlök mindenkit, aki ilyennek fogad el, amilyen vagyok, mert ezért is jó itthon otthon lenni!

Forrás: Hét Nap