Aki szereti az erdőt, annak az minden évszakban szép. Nekem valamiért mégis a tavaszi erdő a kedvencem. Éled a természet, rügyet bontanak a fák, kidugják fejüket a réti virágok, s tavasszal az erdő lakói is elővezetik a kicsinyeiket.
Akinek van kellő türelme, az kilesheti azokat a pillanatokat, amelyeket a városban élő emberek nemigen láthatnak.

Azt a féltő szeretetet, ahogyan egy-egy anyaállat óvja az apró utódait. Meg azokat a pajkos, kicsiny jószágokat, amelyek mindenre kíváncsiak, de már bennük van az ösztönös félsz is, hiszen e világon nemcsak szép és jó vár rájuk. Már a születésük pillanatától mindenféle veszély leselkedik kibontakozó életükre. Ilyenkor öröm felülni a magaslesre és figyelni az etetőre kijövő állatokat.

A vadak többsége inkább éjjel mozog, hiszen nagyobb biztonságban van az éj leple alatt, ezért hajnalban vagy az esti szürkület beálltakor érdemes kiülni. Ha van egy jó fényképezőgépünk vagy egy kameránk, felejthetetlen pillanatokat örökíthetünk meg. Mostanában egyébként is divatos a természetfotózás, illetve a képek közzététele az interneten. Vannak azonban pillanatok, amelyeket át kell élni, és még ha fotóztunk is közben, a kép nem tudja visszaadni az akkor és ott megélt perc valódi hangulatát. Nekem is volt egy ilyen élményem, sohasem fogom elfelejteni!

Amikor felültem a magaslesre, még meleg volt. Ahogyan a nap alászállt a látóhatár szélén, az előttem lévő tisztásról enyhe pára kezdett felszállni, mely néhány méter magasságban összegyűlve ködfelhővé alakult. Nem volt túl vastag, még átláttam rajta, de fotózni, kamerázni már nem tudtam.

Elővettem hát a távcsövem, és pásztázni kezdtem az erdő szélét. Már többedszer végignéztem azon a nyiladékon, amely előttem terült el, amikor is feltűnt egy magányosan bandukoló vaddisznó. Láttam, hogy meg-megállva időnként nagyokat szippant az erdő párás levegőjéből, és utána megelégedve röffent egyet. Lassan lépegetve közeledett, és amikor már úgy száz méterre lehetett tőlem, észrevettem, hogy nincs egyedül. Apró lábacskákon futkározó csíkos malackák követték. Szinte gurultak a nagy kátyúk között, melyeket az erdészet nehéz gépei hagytak maguk mögött a sáros úton. A kép már-már idilli volt. Nagyon bántott, hogy nem lehetett fotózni, de kíváncsian vártam a konda érkezését.

A koca továbbra is röfögött, miközben a lestől nyolcvan méterre lévő etetőhöz közelítettek.

Ekkor jelent meg a másik oldalon egy kóbor kutya! Valószínűleg hallotta a röfögést, az csalhatta oda. Nem sokat teketóriázott, odafutott a malacok közé, azok pedig sivalkodva futottak szét! A koca, mely addig az etetőből lehulló kukoricaszemek keresgélésével volt elfoglalva, hirtelen olyan hangot hallatott, hogy még én is megijedtem a magaslesen! Visszafordult, majd rohanó gőzmozdonyként úgy taszította oldalba a malacokat sanyargató kóbor ebet, hogy az métereket repülve landolt az egyik akácfa tövében. De a koca nem állt le, fogait csattogtatva rohant oda. Nem sok hiányzott, hogy eltapossa a sántikálva továbbálló, immáron behúzott farokkal iszkoló kutyát. Amikor látta, hogy az eb már nem veszélyes a csíkos apróságokra, visszament a malacai közé, és olyan gyengédséggel szagolgatta őket végig, ahogyan csak egy anya tud örülni a gyermekeinek.

A tisztásra lassan visszatért a nyugalom, a malacok kergetőzve szaladgáltak, visongtak, én meg azon töprengtem, hogy vajon mit tudtam volna mindebből megmutatni, ha be lett volna kapcsolva a kamerám. Azt hiszem, nem sokat. Hiszen illatot, féltő szeretetet, magát a tavasz érzését nem lehet megörökíteni, azt meg kell élni. Örültem, hogy nekem megadatott, és kívánom, hogy minél többen éljék meg a tavaszt az erdőben!

Forrás: Hét Nap