Minden vadász igyekszik jól és biztosan lőni. Ezt a vadászetika is előírja, de az is közrejátszik, hogy a mai lőszerárakat figyelembe véve egyáltalán nem mindegy, hány golyót lövünk ki egy-egy vadászat alkalmával.

Manapság már semmi sem olcsó nálunk, de a környező országok vadászai is erről számolnak be, amikor baráti beszélgetések során erre a témára terelődik a szó. Csak azok tudják gyakorolni a lövést, akik megengedhetik maguknak. A legtöbb helyen nincs sem sörétes, sem golyós puskával való lövésre alkalmas lőtér. Így aztán marad a vadászat. Az meg kevés. Ahogyan a puding próbája az evés, úgy a jó lövésé a gyakorlás.

Idősebb vadászok tanítgattak engem is, mondták, mire ügyeljek a sörétes lövésnél. A technikája le van írva a vadászattal foglalkozó különféle könyvekben, megvehető, elolvasható, de mégiscsak az az igazi, amikor a vadász a vállához emeli a fegyvert, és meghúzza a ravaszt. Csapott már engem is vállon meg arcon a nem jól odafogott fegyver. Volt olyan nyár, hogy fürjvadászat után nem tudtam felemelni a karom, mert kék-zöld volt a vállam, és úgy sajgott, hogy sírni tudtam volna. Hiába magyarázták a nálam többet lövők, hogy mindkét szemem legyen nyitva a lövéskor, hiszen akkor nagyobb teret látok be, én légpuskával kezdtem lőni gyerekkoromban, úgyhogy megszoktam a félszemes lövést, most is leginkább úgy lövök. Persze golyós puskával való lövéskor az ember hasznát veszi a légpuskás tapasztalatnak. Hallottam már olyan megjegyzéseket, hogy nem a fegyver, hanem a golyó teríti le a vadat, tehát fontos a jól megválasztott lőszer. Ami persze igaz, de ha a fegyvert nem a megfelelő módon kezelik, akkor a lőszer nem oda kerül, ahová szántuk, úgyhogy mindkettő egyaránt fontos.

Sok vadász gyakorolja szezonon kívül is a fegyver vállhoz rántását, a célra tartást. Ez fontos is, hiszen szükségünk van arra a beidegződésre, hogy hogyan álljunk a lövés pillanatában, miként tartsuk a fegyvert a kezünkben. Mindezt csak gyakorlattal lehet elsajátítani. Én még tükör előtt is csináltam. Sokat javított a fegyvertartásomon!

Idős barátom, Lajos bácsi hivatásos vadász, többszörös koronglövő bajnok, a golyós puskával is kitűnően bánik. Nemrég megosztotta velem a titkát. Amit ő tud, az valójában nem is titok, inkább egy olyan igazság, amelyet mindannyian ismerünk, csak sokszor nem gondolunk rá annyira, hogy azt meg is éljük.

Egyébként nagy nevetés lett ennek a beszélgetésnek a vége, mert Lajos bácsi szeret nevetni, és szeret nevettetni is. Pedig az élet megtépázta már néhányszor, több igazgatót, főerdészt is kiszolgált már. Voltak köztük ügyesek és ügyetlenek is. Voltak emberségesek és embertelenek is. Jöttek, majd mentek, de Lajos bácsi maradt. Vadászott párttitkárokkal, miniszterekkel, vadásztatott ünnepelt színészeket meg egyszerű, vadászni szerető embereket is. Mindenkihez volt egy-két jó szava, tanácsa. Egyszer megkértem, hogy mondja el, mire ügyeljek lövéskor, tanítson egy kicsit.

Huncutul rám nézett, mosolygott, majd lassan a vállamra tette a kezét, és így szólt: — Jó vadász nem attól leszel, hogy drága fegyvert veszel, nem is a sok lövéssel válsz azzá. A gyakorlás persze fontos. De leginkább arra van szükség, hogy béke és nyugalom legyen a lelkedben! Akkor tudsz összpontosítani arra a pillanatra. Nekem reggel sosem reszket a kezem. Mielőtt elindulok vadászni, megsimogatom a feleségem arcát, az unokáim fejét, és máris tudok mosolyogni. Béke van bennem. Dühös, ideges ember ne menjen vadászni, mert kapkodni, sietni fog, és akkor nincs az a technika, nincs az a gyakorlat, amely segítene. Ezt tanácsolom neked is, meg másoknak is. A nyugalom és a kiegyensúlyozott élet az én módszerem, tanulja meg mindenki...

Forrás: Hét Nap