55 évvel ezelőtt, 1965. július 29-én ejtette el Cseterki Lajos a híres világrekord martonvásári bakot. A páratlan trófea 17 éven keresztül vezette a világranglistát.

Súlyát az Országos Trófeabíráló Bizottság az elejtést követően 24 órával 913 kilogrammra mérte. Ezzel nem csak fantasztikus küllemű agancs volt, hanem súlyra is utolérhetetlen. Éppen ezért volt sajnálatos, hogy a nemzetközi értékelésre csak másfél évvel később történt meg, 1967-ben a vajdasági nemzetközi világkiállításon. Ez jelentős súlyvesztéssel járt, de így is 228,68 CIC pontszámmal, közel 35-öt vert a korábbi „listavezetőre”.

A bak elejtésének története és utóélete is említésre érdemes, ugyanis számos fordulatot tartalmaz, és több legenda is szárnyra kapott vele kapcsolatban. Ezeket kiválóan gyűjtötte csokorba Danka Dénes „50 éve történt” című könyvében, mely végre lerántja a leplet sok mítoszról.

A történet 1965 elején kezdődik, amikor is a Mezőföld egyik szegletében dolgozó, Spanyiel Pál hivatásos vadász mellé felvették Dombos Endre fiatal vadászgyakornokot. Az ifjú vadász kedvenc elfoglaltsága a madarászat volt, amit a napi szolgálati tevékenység előtt és után is sűrűn beiktatott. Július 19-én is éppen a Tardos – Gyúró községek határában található Kerek dombtetőről figyelte a mezőgazdasági táblát, amikor első ízben megpillantotta a páratlan őzbakot. Maga sem hitt először a szemének, ezért nem is tett említést róla „Pali bácsinak” sem. Másnap azért gyorsan végzett a napi munkákkal és izgatottan ment ki újra lesre, hogy megbizonyosodjon róla, mit is látott…. Már éppen hazafelé indult, amikor újra pár pillanatra láttatni engedte magát a bak. Endre ekkor már biztosan tudta, hogy Magyarországon egyedülálló trófeájú „vörös csuhásról” van szó. Így tájékoztatta Spanyiel Pált is a fedezéséről. Az elkövetkező nap már egész csapat látogatott ki a jelzett területre, hiszen az erdőgazdaság vezetői is meg akartak bizonyosodni az agancs nagyságáról. Különlegesség, hogy a trófeát illetően végig felmerült a kétség, hogy valóban hatalmas méretű, de töveinél valószínűleg összenőtt úgynevezett egyszárú, abnormális formájú. (Erős gyöngyözöttsége miatt távcsővel nehezen volt kivehető a pontos alakja.) Az idő azonban sürgetett, mert a környéken teljes erővel beindult az aratás. Mindenféleképpen meg kellett előzni, hogy a rekorder számára búvóhelyet nyújtó táblára is sor kerüljön, és idő előtt eltűnjünk sutájával a zavarás elől.

Ismert az a tény, hogy a vadásztársaság több ízben is felajánlotta Kádár János számára a rendkívül erős bak elejtését, amire kétszer is bejelentkezett, de végül az akkoriban felmerülő különböző politikai problémák miatt nem jutott ki. Az idő szorítása miatt így Cseterki János vadászvendégre esett a választás, aki egészen a birtokba vételig maga sem tudta, hogy micsoda hatalmas szerencsében van része a vadászat istennőjétől.

Katona József vadászati felügyelő így emlékezett vissza július 29-re, és az azt megelőző napra:

„Délután 3 órakor érkeztünk az aratógépekhez. Innen már gyalog mentünk a közeli dobra, ahonnan jól beláttuk a terepet. Spanyiel megmutatta az őz beváltásának irányát, ahol délelőtt elfeküdt. Délután 5-6 órára vártuk, hogy mozogni kezd. Végtelen hosszúnak tetszett az idő, míg végre megpillantottuk a hatalmas agancsú őzet. Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy nincs más lehetőség mint a búzatáblában becserkészni. Már több mint 200 métert tettünk meg hason, jó széllel, amikor valószínűleg egy másik őz riasztotta a bakot. Megugrott. A vendég vállamra tette a puskája csövét, célzott és lőtt. Hibázás. Másnap korai 3 órakor Tardos falu végén találkoztunk, és már derengett, amikor megfigyelő helyünkre érkeztünk. A sűrű, magas búzán keresztül nem látott minket a bak mielőtt felállt. A bak azonban megmozdult mielőtt rá lőhetett volna, ismét becserkészte elejtőit. Majd irányt változatott. „Most lődd!” – sürgetett Jankó János-. A már célra tartott fegyver csattanása elhangzott és jól halljuk a lövedék becsapódását..”

A helyszíni fotózást követően, előbb a Szent László-patak melletti felsőmajori erdészház udvarára, majd a martonvásári Brunszvik-kastély parkjába vitték a bakot. Itt döntötte el, az akkor már népes „delegáció”, hogy az elejtés helyszíne, a külföldiek számára nehezen kimondható Gyúró helyett, a nemzetközileg ismert Martonvásár legyen. Ez később kisebb-nagyobb vitákra adott okot, de mára mindegyik település büszke világrekorderére.

Utóélete és érdekességek:

Azóta számos festmény és gyerekrajz is megörökítette a bakot. Illetve az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállítás sikerességéhez is hozzájárult, hiszen Magyarország többek között miatta, és az akkoriban terítékre került rekorder gím- és dámbikák miatt nyerte el a rendezés jogát. A kiállításra készülő bélyegzőn is a lenyomata látható, pontosabban hibásan a tükörképe, melyről meglepő módon senki sem tett akkor említést. Negyven évvel a puskavégre kerülése után, 2005-ben emléktáblát avatott, a Szent László patak völgye Vadásztársaság az elejtés helyszínén.

Azt a legendát, hogy napjainkban nem az eredeti koponyán látható az agancs, egyértelműen megcáfolták. Bár van némi valóságalapja, hiszen 1972-ben a müncheni kiállításon leejtették a trófeát, így az orrcsont széttört, de később nagyon szépen sikerült kijavítani a sérülést.

(A képen, a „keresztelőnek” helyet adó martonvásári Brunszvik-kastély parkja látható.)

Forrás: Vadászlap