Vadászat tulajdonképpen kétféle létezik: romantikus vadászat és romantikátlan, ha azonban jól meggondoljuk, csak a romantikus az igazi.

Mert a hústermelő vadászat az részben mészárosmunka, részben, jobbik esetben az állattenyésztésnek egy módja. Az irtóvadászat pedig, a kártékony rágcsálók, kóbor ebek, macskák és hasonlók elleni hadjáratok ugyancsak nélkülözik a romantikát.

A vadászatot romantikussá mindenekelőtt az teszi, ha a vadász nem anyagi haszonra törekszik, hanem kalandra és dicsőségre, ennélfogva nem vadászhat akármire. A vadászzsákmánynak a maga nemében szépnek kell lennie, vagy veszedelmesnek, vagy nagyon nehezen elejthetőnek: ezért volt ősidők óta legszebb vadászzsákmány az oroszlán, mert e három tulajdonsággal egymaga bírt. Arról nincs tudomásunk, hogy az oroszlán húsával valaha is táplálkoztak volna.

A romantika másik eleme, hogy a vadászat csak bizonyos játékszabályok szerint mehet végbe: nem akármilyen fegyverrel, nem bármikor és nem bármilyen lehetséges vadra.

A vadász sportszerűen, mondhatnánk lovagiasan küzd meg a vaddal. Ez többek között azt jelenti, hogy esélyt ad neki a túlélésre, csak egyetlen példa erre: nemcsak nevetséges, de gyalázatos is lenne a többiek szemében az a vadász, aki mondjuk géppisztollyal vagy golyószóróval vadászik...

A vadász űl hosszú, méla lesben – mondja a költő –, s közben figyel és a természettel egészen bizalmas kapcsolatba kerül: kilesi titkait, s ennek következtében a kívülállók szemében sok rejtélyesnek tűnő tudásra tesz szert. Így alakult ki a mesebeli tudós vadász, vagy bűvös vadász alakja a népköltészetben. Vagy a hitregék, eredetmondák vadászhősei – és mindennek vetülete az ég boltozatán...

A mindössze tizenkét csillagképből álló Állatövnek, a Zodiákusnak egymagában is milyen sok a vadász vonatkozása... Elsőként ott a Nyílas csillagkép, minden vadász jelképe és védőcsillagzata. Közvetlen mellette pedig a nagy, a már-már szent zsákmány: a Bak – ahogy regősénekeink nevezik –, a Csodafiúszarvas. Szemben, az égbolt másik felén az Oroszlán, aki egymaga a legnagyobb vadász és a legszebb vadászzsákmány... az áldozó és az áldozat egymásban való megdicsőülése. És ott vannak az Ikrek, a vadászpajtások, a vadász két legfontosabb jellemvonását és ellentmondását megtestesítve: az összetartozást, a szolidaritást és a vetélkedést, a féltékenységet... azaz a szakmai irigykedést.

(Zárójelben szólva, egyes vélemények szerint az orvvadászoknak is megvan a maguk zodiákusa, ez pedig a Skorpió lenne, amely egyes rendszerekben Ölyv vagy Keselyű néven tartatik számon...)

Manapság megint elhangzanak olyan naív „környezet-pacifista” vélekedések, hogy a vadászok a természet militaristái, meg hogy a vadászat az ölés kultusza és lényegében kultúraellenes, vagy legalábbis kultúra-hiányos foglalatosság, ami hozzájárul a környezet, a világ szegényítéséhez. Sokan meggondolatlanul átveszik és ismételgetik ezeket a szólamokat, pedig éppen az ellenkezőjük igaz.

Hiszen a világ első tájvédelmi körzetei, nemzeti parkjai a vadaskertek voltak, sőt, hosszú korszakokon át az egyetlenek... és az első természetvédelmi törvények a (romantikus) vadászok által kivívott vadvédelmi törvények. Egy vadaskert a természetet változatlanúl hagyja, miközben a modern, magát ipari növények monokultúrás termesztésére szakosító mezőgazdaság egyetlen országrészben, a maga vegyszeres-gépi műveleteivel olyan írtást végez a természetben, amilyenhez foghatót a vadászat az emberiség fennállása óta az egész földkerekségen együttvéve sem produkált!

A kultúra – minden kultúra – válogatással kezdődik, különbségtevéssel értékes és értéktelen között. A vadászat az, amely először értékeli, osztályozza nem csak a zsákmányt, de a megszerzésére irányuló cselekedetet magát is! Az első olyan aktus tehát, ahol magát a cselekedetet, a végrehajtás módját minősítik, hogy „szép” vagy „nem szép” volt!

A művészet, a kultúra első javainak létrehozásában, a mítoszok keletkezésében csak a földművelő és az állattenyésztő életformák és világképek szerepét szokták unos-untalan felemlegetni.

Holott a legrégebbi képzőművészeti alkotások, a barlangrajzok nagyrésze, valamilyen módon a vadászattal állott kapcsolatban, az elejtendő vaddal...

Mintahogy a zenetörténetben is: a bölcsődalok és nászénekek után a vadászok bűvölő dalai következnek, ugyanazzal a funkcióval, mint a barlangrajzok és az ősi táncok.

A vadászkürt... a madárcsalogató sípok... az álcázás... a vadászjelvények – és nem csak a belesimulás a terepbe, a rejtőzés, de a környezetből való kiválás – a rikító vörösfrakk és a pompás diadaljelvények, a díszruhák... nem csak a tetoválás, de a bőrfestés, a zászlók, címerek, jelvények: ezeknek eredeti ihletői mind a vadászatok, a vadász-életforma.

Hogy a fegyverek is a vadászat produktumai? – kérdezheti valaki. Nos, feleli a vadász, valakit kapával is agyon lehetett verni, mintahogy meg is tették... kapával, kaszával, csáklyával, a favágás eszközeivel...

Hogy valaha is kialakulhattak a nemzetközi jog alapelvei, az a lovagiasság szabályaira s a hadijogra alapozódhatott csak – és mindez végső fokon a vadász lelkületéből fakad. A vadász az, aki eleve undorodva és felháborodva utasítja el a tömegpusztítás fegyvertárát. Az alattomos fegyver az orvvadász eszköze. A becsület kérdésében a lehetséges legnagyobb ellentét mindig a vadász és az orvvadász között tör ki! A tömeges irtóvadászat – inkább a földműves mentalitásából és érdekeiből fakad.

Természetesen minden foglalkozás – de jobb, helyesebb ha nem a foglalkozás szót használjuk –, minden életforma sajátos szenvedélyeinek a következményeit lehet a praktikum és a haszon szempontjából vizsgálni, s így lehetne a vadászatét is. A vadászeszközök, készségek szakadatlan tökéletesítése hajdan az ipar – azaz a kézműves technológiák – fejlődésére ugyanolyan hatással voltak, mint ma a hadiipar a modern technika és tudomány robbanásszerű, forradalmasító kivirágzására. De hagyjuk a praktikum kérdését, nem mindenben rokonszenves téma, ezt sajnos be kell látnunk.

Maradjunk hát csupán a vadászszenvedély és az esztétikum viszonyánál. A vadászat az első olyan szenvedély, amely eredményeiben a szépség megörökítésére törekedett, a vadásztrófeákra gondoljunk most: egy-egy pompás agancsra, prémre, kitömött madarakra, ékszerbe foglalt karmokra és agyarakra. A világ első műgyüjteményei a hajdankor nagy vadászainak emléktárai voltak, majd ezek nemcsak személyekhez, de családokhoz és nemzetségekhez is fűződtek. Bizony, a vadászok találták ki a műkincs konzerválásának és restaurálásának az eszméjét és találták fel az eljárásokat és eszközöket ehhez.

A műgyüjtő, a műtörténész, a műbíráló mind-mind a vadász leszármazottja: ugyanaz a mentalitás, szenvedély és módszer munkál bennük, mint a vadászban... nem is szólva a fényképész szenvedélyéről és a riporterekről...

Ha pedig már itt tartunk – még ha egy kis rosszmájúságot is fog sokakban kiváltani ez a megállapítás – a mesélés, a nagy romantikus műfajok kialakulásához is hatalmas a vadászok hozzájárulása... A vadász a nagy zsákmányok történetét nemcsak tárgyi emlékekben szereti megőrizni: minden nagy vadász nagy mesélő is! A népek származás-mondáiban, keletkezés-regéiben is annyi a vadászkaland: a mi nemzeti hagyományainkban is ott van az a bizonyos Nimród, aki „nagy vadász vala az Úr előtt”, s akinek neve talán „mennyei párducot” jelent, atyja az Ikreknek: Hunornak és Magornak, akik a legszebb vadászkaland, az utolérhetetlen csodaszarvas űzése közben találtak hazájukra és alapítottak nemzetet.

A rege szerint az ikrek, vadászok és vitézeik, Belár király lányait rabolták el egy erdei mulatságon, és így alapítottak családot. Azonban minden monda, rege, mítosz mögött rendszerint egy még ősibb hagyomány rejtőzik – így a vadászok nőrablásának hagyománya visszavezet évezredekkel előbbre, amikor éppen a nőelvű társadalmakból kivált, vagy kitagadott, vagy kitett fiúgyermekekből felnőtt férfiak létrehozták az első férfielvű, azaz patriárkális közösségeket. Ezért úgyis tekintik a vadászatot, mint jellegzetesen férfias, csak férfiakat érdeklő foglalkozást.

Ez azonban csak részben igaz... Egyes antropológusok szerint ugyanis a passzív vadászat – amelynek eszközei a csapdák, hálók, a verem, méreg, hurok – női találmány. Férfias vadászatról, aktív űző vadászatról csak a szúró, hajító és lövőfegyverek (nyíl, parittya) feltalálása után lehet szó. Ez utóbbiak jellegzetes „férfielvű” fegyverek, ennek ellenére a vadászat istennőjét (Diana – Artemis) szintén nyílazónak ábrázolták, lehet csak azért, mert hálót vagy seprűt lóbálva nem lett volna annyira mutatós, mint íjat feszítve...

Hogy a háziállatok megszelídítése mikor, hol és hogyan történt, azt ugyan nem tudjuk, de feltehetően nagy részük van benne a vadászatoknak... Állítólag e téren is a nőké az érdem... Egyes tudósok szerint a nőelvű, ősföldműves társadalmakban kezdték el nemcsak a disznó, de a macska és a kígyó megszelídítését is – legalábbis idomítását –, mint az irtóvadászat élő eszközeit az egérféle rágcsálók ellen. Ezért ábrázolják a boszorkányokat kígyó és macska társaságában...

És az a seprű, amin lovagolnak, az sem tisztasági célokat szolgált eredetileg. A nyélre kötött tüskés ágcsokor igen veszélyes sokkfegyver – a sörétes puskának és a modern 22-es, nagy lövedéksebességű gyilkos eszközöknek őse!...

A kígyó, a macska, a vadászmadarak megszelídítése máig sem sikerűlt teljesen, annál inkább a kutyáé – s ez a vadászok műve, mintahogy minden bizonnyal vadászvívmány a ló befogása is.

A lényege azonban a kalandos, a romantikus vadászatnak, hogy – ismétlem – ez fedezte fel a szépséget, ez alapította meg a szépség kultuszát, a praktikum kizárólagos haszonelvűségével szemben. Nyugodtan mondhatjuk tehát: a vadászat a művészet és a történetírás atyja!

És még valaminek: már a legősibb vadászcsoportok is a fegyelemnek, a közösségi viselkedésnek különleges módját alakították ki, amit aztán továbbörökítettek a vadászkompániák – és a lovagrendek – egészen a mai egyesületekig.

Az önuralom, az önmérséklet, a jellegzetes csoportfegyelem, a szolidarítás, a közös vállalkozás szelleme tartoznak azok közé az emberi erények közé, amelyeknek kultusza él a vadászok között. Ennek jelképei a nagy vadásztalálkozók, a vadászpajtások kollegiális összejövetelei: az, hogy a veszprémi vadász vendégűl látja a Kárpátok kanyarulatából a háromszékit, a zalai vagy somogyi a nyírségit vagy a szatmárit, a nyugatdunántúli a keletafrikait...

Lehet, hogy eljön egy olyan kor, amelyben vadat már csak állatkertben s esetleg kitömve lehet látni?

Eljöhet, de a vadászok akkor is megmaradnak, és hajszolják tovább az utólérhetetlent:





Minden este bánva – bánják,
Hogy e vadat mért kívánják,
Mért is űzik egyre, nyomba
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

------------------------------

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen.
Zene síp, dob mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

(Arany János: Rege a csodaszarvasról)

Forrás: Irodalmi Jelen