A sors fura fintorai miatt úgy alakult, hogy közel negyedszázados vadászpályafutásom alatt sosem volt igazi vadászkalapom.

Erdő- és mezőjárásaim során billegett az én kobakomon usankától „bézból-sityakig”, ghurka-kalpagtól sísapkáig mindenféle fejfedő, de egy igazi vadászkalapnak ura nem tudtam lenni.

Mentségemül tán csak annyi szolgálhat, hogy bár az „elméletet” Fekete Istvántól és Nádler Herberttől tanultam, pályafutásom gyakorlati része szép szabad Ukrajnánk pagonyaiban zajlott és zajlik, ahol bizony a cseh-német hagyományok csecsén oly sudár menyecskévé cseperedett magyar vadásztradíciókon legfeljebb mosolyogni szoktak. Ennek ellenére – vagy pont ezért – sokáig ott maradt bennem a tüske, és lelkem sajgására végül negyvenhat évesen, az idei FEHOVA-n találtam írt egy jóképű traveller kalap formájában.

Igen ám, de hogy is írta Sterbetz Pista bácsi annak idején a 40 évesen jubiláló vadászkalapja okán az „Amerre a madár jár” című kötetében? Amilyen az új kalapban tett első lövésed, pont olyan sikeres lesz a többi is, és amilyen az első vadászatod – no, olyan lesz valamennyi, míg egy darab marad a fejfedődből.

Babonás ember lévén persze rögtön studírozni kezdtem hát, hogyan avassam fel vadonatúj kalpagom úgy, hogy azt követően Diana istenasszonyunk inkább mosolygós orcáját, ne pedig alfelét fordítsa majd felém a vadászösvényeken.

Fejtörésem viszont nem sok jóval biztatott. Kies kishazámban ugye az apróvad idényének már rég vége, a disznót elintézte az ASP, a róka olyan, mint a kutya vacsorája és még képes leszek eltolni azt a fontos első lövést, a szalonka Ukrajnában sajnos nem tartozik az értelmesen vadászható fajok közé, idén őzet nem lövök, mert az éjszakát hőkamerával és automata fegyverekkel járó „aranyifjak”, hogy úgy mondjam, levették a vadászok válláról az állomány-apasztás terhes munkáját. Már azon gondolkodtam, hogy nekiesek a szajkóknak, vagy augusztusig, az első kacsavadászatig, naftalinszagú böjtre ítélem kalapom, amikor Diana először kacsintott felém.

Utamba hozta ugyanis Jakab Károly barátomat, akit nem láttam már esztendeje. Karcsi azzal kezdte, hogy meghív egy idényzáró fácánvadászatra a Kömörői Petőfi VT-hez, ahol néhányan amúgy is ismernek egy régi korongvadászat örvén.

Mint vért szomjúhozó héja a gyenge csibére, úgy csaptam le a meghívásra! Igaz, mire eljött február 17., a meghívás napja, a menetrendszerinti télvégi „takonykór” is bekopogtatott nálam, de végül komoly mennyiségű Strepsils cukorkával és papírzsebkendővel felszerelkezve, Ági Sanyi vadászbarátom társaságában csak belevágtunk a szabolcsi sárba.

Tudni illik, hogy a vendéglátóinknál a majd kilencezer hektáron igen derék munka zajlik.

Mint oly sokan, az 1905-ben alapított „Petőfi” is belevágott nemrég a fácán bérvadásztatásába, és e téren mára igen komoly eredményeket tudnak felmutatni. Mindez pedig az öt méter belmagasságú voliereknek és Gyújtó Attila „mindenestagtárs” – aki civilben rendőr, de emellett kiváló kutyakiképzőként a klikker-módszer elhivatott propagálója, és mára annyit tud a „jó” vadászfácán elállításának csínjáról-bínjáról, mint kevesen – szakértelmének köszönhető.

Attila mindemellett öles termete, marcona fizimiskája és parancsnokláshoz szokott, dörgő hangja okán roppantmód alkalmas a vadászfegyelem betartatására is. Egy szó mint száz, el kell ismerni, hogy még a baráti társaságnak jutó, a fizetős vadászatokat túlélt, „maradék madárban”-ban sem találhatott kivetnivalót az ember.

A vadászat kezdetéig ellenben Kisar település határában, a Jegenye vendégház udvarán tartott gyülekezőnél még várt rám egy meglepetés. Karcsi barátom édesapja, a szabolcsi végeken igen jól ismert dr. Jakab Károly, vagyis Karcsi bácsi felajánlotta mára „nyugdíjazott”, 1973-as 16-os „vadőrmerkeljét”, hiszen jól tudta, hogy bolondulok a régi puskákért. A korosodó keletnémet fraulein pedig a nap folyamán csodásan odaadó partnernek bizonyult.

Indulásnak mindjárt arra a fokozottan fontos első lövésre sikerült egy igazi toronykakast összegömbölyítenünk, miközben Ági Sanyi komám is legombolt a húszasával mellettem két patronnal két „égjárót”.

Ennek láttán még holmi „kik azok a mesterlövészek ott a sarkon?” kiszólás is hallatszott a hajtóvonalból, amitől persze hízott a májunk. És a folytatás se lett rosszabb. A madarak prímán repültek, a csapat egész jól lőtt, a híres szabolcsi vályog ragadt, mint a csiriz, én pedig náthám ellenére nagyon jót vadásztam.



Délutánra a terítéken kilencvennégy fácán kapta meg a végtisztességet, de egy kis meglepetéssel mi is szolgáltunk, hiszen Sanyi barátom elvállalta a vadászkürtös szerepét.

Így a teríték mellett végül igazi vadászbarátok váltak el, hogy terveik szerint az idő múlásával ismét összejöjjenek majd határon innenről és túlról. Mi több, még a vadászkalapom avatása is parádésra sikeredett. Így aztán reménykedve várhatom a szalonkákat és egy újabb magyarországi meghívást, mert azért az ecsettollakhoz titokban már megvettem a kalapdíszt.

Matúz István

Forrás: kiszo.net