Hazánk nemcsak Európában, hanem szerte a világban egyedüli a tekintetben, hogy a hagyományos vadászati módok szinte teljes spektrumát lehet gyakorolni.

Az íjjal történő vadászattal, solymászattal, agarászattal és az elöltöltős fegyverek használatával olyan kultúrát őrzünk, amit talán semelyik másik ország.

Ezek a hagyományőrző vadászati módok kalandok és kihívások elé állítják az igaz vadászt. Ugyanis a vadnak esélyt kell adni, és azt nem lehet másként, minthogy az állat érzékszerveit kicselezzük annak „hatókörén” belül, hogy aztán sikerrel terítékre hozhassuk. Ellenben a vadászatba beinjektált technológia és annak széles repertoárja, illetve a digitális eszközök használata a vadászat velejét öli ki eme ősi tevékenységből. Igaz, ezeknek az eszközöknek az alkalmazásával (pl.: hőkamera) a vadászat eredményesebb lesz, elejtés-orientáltabb, de egy igaz sportvadász számára nem az elejtés az elsődleges, hanem a természet adta élményeknek a megélése.

A hagyományos vadászati eszközök és módok sokkal közelebb hozzák az embert a természethez, nem mellesleg nagyobb kihívások elé is állítják.

A vadászat eredendően két célt kínál: hússzerzést és eszközkészítést, illetve társasági, közösségi tevékenységgel (főurak kedvtelése) szolgál. Két fő módozatát elkülönítve beszélhetünk egyéni és társas vadászatról. Utóbbi német és francia nyelvterületről eredeztethető. Mindkét esetben a vadat kutyával hajtották, amíg az állat ki nem lehelte lelkét, ezt követően a vadászok lándzsával, karddal vagy íjjal hozták terítékre a vadat.

„Eb a vadász kutya nélkül” – tartja a mondás. Ez valóban igaz, egy fegyelmezett, a vadászat ösztönét magában hordó vadászebnél kevés jobb és hasznosabb vadásztársa van a vadásznak. A SEFAG Zrt. fővadásza, Nyúl András egyik érdekes gondolata – mely az Országos Magyar Vadászkamara publikálásában is megjelenik – azonban elbizonytalanítja a mondás helyes megfogalmazását az alábbi gondolatmenettel:
„(…) az értelmező szótár szerint az „eb” szó 1138-ban fordult elő először, és a faj történeti gyűjtőfogalmát takarja. A „kutya” szót ezzel szemben csak 1511-ben jegyezték fel először, és hitvány embert jelentett, csupán évtizedekkel később kezdték el kutyára vonatkoztatva használni. Így tehát a közismert mondás helyesen nem „eb a vadász kutya nélkül”, hanem „kutya a vadász eb nélkül” kellene hogy legyen.”

Ha a vadásztörténelem könyvében tovább lapozunk, akkor egy új korszakra leszünk figyelmesek. A vadászkutyával zajló vadászat, a solymászat, illetve az íjászat mellett a fegyverek megjelenése új lehetőségekkel kecsegtet a világ, egyben a vadászat szemszögéből is. Jelen esetben terjedelmi okok miatt sem szándékozom fegyverfejlődés-történeti esszédokumentációt írni, ezért a teljesség igénye nélkül, egy-egy érdekes/lényeges részletet emelnék ki a fegyverek történelmi hátteréből.

„A fegyvert lehet rosszként vagy jóként értelmezni, de legjobb, ha eszközként értelmezzük.”

A XV. század környékén megjelentek a keréklakatos szerkezetű fegyverek, melyek speciális lakatszerkezettel működtek. Olyannyira precíz mechanikával rendelkeztek, hogy óraszerkezet-készítők voltak csak képesek a keréklakat elkészítésére. Alkalmasint innentől számítható a történelemben a puskakészítő mesterség kezdete. Estei Hippolit Esztergom, majd Eger püspöke Hippolit-kódexében 1507-es keltezéssel már ír a keréklakatos-szerkezet működésének elvéről – mint első magyar forrás.

Az ilyen típusú fegyverek helyét pontosságukon túl precíz, ám érzékeny szerkezetük miatt a XVII.- XVIII. században átvette a kovaköves puska. Hasonló elven alapult a csappantyús puska is: az elsütéskor a kovakő és az acél között létrejövő szikra az időjárás viszontagságainak nem, vagy nehezen tudott ellenállni, ezért továbbfejlesztésre szorult. A XVIII. század végén a probléma kiküszöbölésére feltalálták a szélpuskát, ami már ismétlőpuskának számított. A Girandoni féle szélpuskát az osztrák császári hadsereg alkalmazta a napóleoni háborúk idején is. A puska végében található légtartályba pumpa segítségével lehetett levegőt tölteni, és megközelítőleg 30-40 lövés leadására volt képes a fegyver egy feltöltött tartállyal.

Aztán egy új korszak kezdődött a hátultöltős fegyverek feltalálásával. Rézhüvelyes lőszereket fejlesztettek ki használatukra: a részcsészébe csappantyút és lőport tettek, és amikor az elsütés folyamán a rézhüvely kitágult a csőfarban, az „szigetelőként” hatva meggátolta az elsütés pillanatában hátrafelé szökő gázok és egyéb égéstermékek kiszivárgását.

A feketelőpornak rendkívül koszos volt az égésterméke (eredeti tömegének 50 százaléka szilárd égéstermékké vált) mindaddig, amíg 1864-ben Alfred Bernhard Nobel nem szabadalmaztatta eljárását a nitroglicerin gyártására, melynek lényege, hogy a feketelőporhoz 10 százalék nitroglicerint adott, ezáltal az égéstermék tisztább lett, hatásfokát pedig megkétszerezte.

Végezetül a fegyvertörténelemben elérkeztünk hátultöltős puskák használatához. Az Egyesült Államokban többféle ismétlő puska is megjelent már a piacon, mint az előágyszán-ismétlő, alsókulcsos, vagy browning típusú fegyverek. Európában a forgótolózáras ismétlő puskákat először 1841-ben az orosz hadsereg fejlesztette ki, majd 1884-ben Wilhelm és Paul Mauser továbbfejlesztésének köszönhetően létrejött a közismert Mauser típusú forgótolózáras ismétlő rendszerű fegyver.

Lényegében az ismétlőpuska működési elvéhez képest alig változtak a jelenlegi korszerű vadászati célú fegyverek. Az elmúlt tíz évben pedig gyakorlatilag szinte semmit nem változott a lőfegyvergyártás. A fegyverek amellett, hogy ipartörténeti eszközök, egyben jelentős képzőművészeti alkotások, amelyek a szó szoros értelmében művészeti igénnyel és megmunkálással előállított tárgyak.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu