Szidnai László gyémántdiplomás agrármérnök, vadgazda, nemzetközileg is elismert szakember.

Gyermekkori indíttatás hatására választotta ezt az élethivatást és sokat tett a magyar vadászati kultúráért. Munkásságának talán legkiemelkedőbb időszaka az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállításhoz kötődik.Erről is mesélt lapunknak.

Édesapja a legendás Selmecbányán szerzett bányamesteri diplomát, majd Tatabányán helyezkedett el az állami kőszénbánya részvénytársaságnál. A Tatai-medence szénvagyona a Vértes és Gerecse bükkösökkel, gyertyános tölgyesekkel borított dombvidéke alatt húzódott, ennek nagy része a tatai Esterházy család birtokához tartozott. A bányaüzemek környékén háttérbe szorult az erdőművelés, ugyanakkor gazdag vadállomány élt.

Mivel az Esterházyak híres vadászok és vadgazdálkodók voltak, a vadászati jogokat fenntartották, és csak néhány kiváltságos személy kapott bérleti jogot, köztük Laci bácsi édesapja is három barátjával.

A szolgálati ház egy százéves cseres-tölgyes erdő szomszédságában állt, nagy majorság a kerttel, parkkal. Ebbe a csodálatos természeti környezetbe született bele késői gyermekként Szidnai László.

A gyermek László gyakorta elkísérte édesapját vadászatokra, horgászatokra, erdei barangolásokra. „Házunk környékén oly sok apróvad volt, hogy 10 évesen az ablakból lőttem mezei nyulat és rókákat flóbert puskámmal” – meséli a szakember. Már akkor eldöntötte, hogy természetközeli foglalkozást választ majd.

1943-ban kezdte meg a gimnáziumot a tatai piaristáknál, de a történelem 1948-ban közbeszólt: az intézményt bezárták. Ezekben az években tanult meg hallgatni, mert erre volt szükség, s érezte, hogy a családjától kapott tudás és nyelvismeret megingathatatlanok, örök értékűek, s az élet kemény megpróbáltatásain is átsegítik.

Végül Budán, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. Az agrár-egyetemi tanulmányait is a fővárosban kezdte, de az egyetemet később Gödöllőre költöztették, így ő is odakerült. Időközben megismerkedett dr. Szederjei Ákossal, aki az Erdészeti Tudományos Intézetben a vadászati kutatócsoport élén elévülhetetlen érdemeket szerzett a háború által szétzilált vadállomány megmentésében és a szakszerű vadgazdálkodás újraszervezésében.
A nagyvadállomány trófeaminőségének felmérése alapján a tájjellegű vadgazdálkodás megszervezése és az egységes selejtezési elvek alapján történő állományjavítás bevezetése is a nevéhez fűződik.

„Szederjei igyekezett maga köré gyűjteni nagyhírű, a háború előtt már elismert, de akkoriban háttérbe szorított embereket, köztük Széchenyi Zsigmondot. Nevéhez fűződik, hogy az FM felügyeletével létrehozták 1948-ban az Országos Trófeabíráló Bizottságot, amely a világon talán elsőként főfoglalkozású dolgozókkal látta el feladatát. A bizottság mellett létesített preparatóriumban a szakszerű trófealefőzés, -kikészítés és -kezelés módszereit is kikísérletezték” – tudtuk meg.



Szederjei Ákos felfigyelt az igen tehetséges és érdeklődő lelkes egyetemistára, s a szakmai körökbe is bevezette. Így ismerkedett meg Homoki Nagy Istvánnal, az első nagy magyar természetfilmek megalkotójával és Szigeti Kálmánnal, Homoki állatainak vezető idomárával. A Madártani Intézetbe is bejárt, gyűrűzővizsgát is tett, s örök barátságot kötött Welsh Huberttel, aki 1956-ban hazánkat elhagyni kényszerült, s Hollywoodban nemzetközileg is elismert állatidomárként dolgozott. Egyetemi társát, Csete Ágnest ötévi udvarlás után vette feleségül, immár 63 éve élik boldog, kiegyensúlyozott közös életüket. A hosszú távú egyetértés hasonló családi indíttatásukkal és az ’50-es évek során hasonlóan megtapasztalt meghurcoltatásokkal is magyarázható. Próbálták őket kirekeszteni, megalázni vallásosságuk, műveltségük, szüleik hajdani vagyonossága miatt. Ők azonban nem törtek meg, bíztak a jövőben, és szilárd támaszul álltak egymás mellett. „Végzés után csak Szederjei Ákos jóvoltából maradhattunk mindketten a főváros közelében. Akkoriban ugyanis az ifjú diplomásokat odaküldték, ahol éppen szükség volt rájuk, attól függetlenül, hogy ők merre szerettek volna menni” – emlékezett vissza.

Szidnai László az Erdészeti Tudományos Intézetben egy évig gyakornokoskodott, majd státusz hiányában preparátorként dolgozott, 1963-ban viszont már az Országos Trófeabíráló Bizottságban (OTB) kapott főállást, és 1983-tól 1996-ig, nyugdíjba vonulásáig elnöke volt a szervezetnek. Munkásságának talán legkiemelkedőbb időszaka a Vadászati Világkiállításhoz kötődik.

Még ma, 85. évéhez közeledve is rá-rácsodálkozik, hogy az 1966-ban kipattant gondolatból hogyan is sikerült Magyarországnak 1971 augusztusára egy valóban világraszóló rendezvényt megszerveznie.

„Több okkal is magyarázható a kiállítás sikere: még 1956-ban, a harcok során leégett a Természettudományi Múzeum állattára. Az anyag pótlására jobb híján az akkori uralkodó elitnek Széchenyi Zsigmondot, a nagyhírű Afrika-vadászunkat kellett felkérnie, aki ezt követően kétszer is járt gyűjtőúton. Az őt kísérők megismerkedtek az akkor Tanzániában élő Nagy Endrével. Később a pártvezetőség és a kormány tagjai közül is többen vadásztak vele a fekete kontinensen. Ennek során született meg az Afrika, Európa, Ázsia és Amerika vadvilágát bemutató budapesti kiállítás ötlete” – meséli. Legalább ilyen fontos volt, hogy ’56 után egyre több nyugati vadász kereste föl a vasfüggöny mögötti Magyarországot, ahol akkoriban hihetetlen mennyiségű kapitális trófeára tehettek szert. Időközben a pártelit is elkezdett vadászni, és szerették volna bemutatni trófeáikat, akár világkiállításon is. A devizatermelő nyugati bérvadásztatás népszerűsítése gazdasági szempontból is előnyös volt. Emellett az egyre inkább enyhülő nemzetközi helyzet is lehetővé tette, hogy a budapesti világkiállítás sikeresen megvalósulhasson.
A trófeabemutatási hajlandóság érdekében 1970-ben több vadászati kiállítást és trófeabemutatót tartottak, miközben már az előző évben kötelezővé tették minden elejtett és elhullásból származó új trófea bemutatását az OTB-nek.

Sőt, az úgynevezett „padlástrófeákat” is be kellett mutatni, miközben tulajdonosaiknak amnesztiát ígértek. Az időközben nyugatra került magyar trófeákat is felkutatták, s egy NSZK-beli céggel szerződést kötöttek, miszerint megoldják 91 tulajdonos 300 trófeája ide- és visszaszállítását.

A Vadászati Világkiállításon végül 5784 trófeát bíráltak el, s az időben elkészült hatalmas katalógus különleges értéke, hogy minden bírált trófea paramétereit részletesen tartalmazza, és ezzel a kutatásoknak is nélkülözhetetlen adatbázisa. Ebben az emberfeletti munkában komoly szerepe volt Szidnai Lászlónak. Különös nehézséget jelentett, hogy az akkor még elejthető vadfajok mellett bemutattak számos, már akkor is védett fajt, így összesen 180 vadfaj trófeáját kellett értékelni. Szidnai László emellett még három másik szakbizottságban is dolgozott a Vadászati Világkiállításon.

Forrás: A Mi Erdőnk