A Magas-Bakony zárt erdejében, az égnek magasodó, szinte vigyázzállásban megmerevedő fái között a nyolcvanas években vaditatót hoztak létre.

Az évek során az itatónak szánt hely tóvá hízott. A meder helyén egykor fák álltak, amelyek kidőltek, de a csonkok megmaradtak, s most a vízből néznek az ég felé. Ez a látvány pontosan olyan, mint az erdélyi Gyilkos-tó. Megnéztük közelről a Bakonybél és Ugod között fekvő Hubertlaki-tavat.

A két tőkésréce egymás mellett tollászkodott a tó vízén ringó uszadékfán. Ilyenkor kellene csak ülni a part menti lócán és bámulni a semmibe. Két dolog miatt nem tettük ezt. A folyamatosan zúgó szél a kabát alá is utat talált. Másrészt, ha már eljöttünk idáig, művészkedjünk is egy kicsit. Fotóművészkedjünk. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a part menti tűzrakóhely egyik elszenesedett fadarabját óvatosan a récék mögötti vízre dobjam, Csudai Sándornak meg annyi, hogy a megfelelő pillanatban kattintson egyet. Az eredményt itt láthatják.

Jó, tényleg nem volt a legszebb dolog ezt a két madarat kibillenteni a nyugalmából, de nagyon nem vették a szívükre. Pár másodperccel később már békésen úszkáltak a tavon, majd nem sok idő múlva újra az uszadékfán lökdösték egymást. Az égboltot masszívan bezáró borultságot egy-egy kis résen próbálta meg áttörni a bágyadt napsugár a Bakony Gyilkos-tavának nevezetett Hubertlaki-tó felett. Az egymás mellett szorosan álló óriásfák nyöszörögve-recsegve hajladoztak a szélben, a tóból kiálló facsonkok pedig egészen különleges képet festettek a Bakony kellős közepén.

A Hubertlaki-tó. Ide indultunk el egy enyhe, napsütötte reggelen Budapestről, ám mire Balatonfüzfőnél ráfordultunk a 72-es útra, az égen már komor fellegek rángatták egymás pamacsait a szélben. Veszprém után a 82-es úton vezettünk tovább, majd Zircen balra fordulva indultunk meg Bakonybél irányába. A falut magunk mögött hagyva az ódvaskői parkolóban tettük le a kocsit. Ennek a helynek a hivatalos neve: Gerence-völgyi autóspihenő. A Hubertlaki-tóhoz innen vezet a turistaút a kék kereszt jelzésen. Az első látvány pár szál remegő hóvirág volt – némi műanyag szeméttel körbeölelve. Hogy ebben a parkolóban miért nem lehetett legalább egy szemétgyűjtőt elhelyezni az ugyanolyan jó kérdés, mint az, hogy miért kell a szemetet az erdő szélén szétdobálni. Megfejthetetlen rejtélyek ezek. De az is az, hogy miért nem került fel a Bakony északi részét átfogó turistatérképre a tó. Igaz, az én térképem már elmúlt 20 éves, de 1998-ban egészen biztosan létezett a tó. A térképre azonban csak annyi került fel, hogy Hubertlak.

A kék kereszt jelzés egy ideig együtt halad a piros jelzéssel, majd nem sokkal később kettéválnak. A kék kereszt élesen jobbra fordul, s az út kissé emelkedni kezd. A Bakonyra jellemző vörös föld, a vöröses sziklák, a girbe gurba gyökérrendszerrel megáldott fák mentén ballagtunk, annak örülve, hogy a kék kereszt jelzéseket tisztességesen felfestették a fákra. Az út első fele kellemes erdei séta volt tehát a kopogó harkályok és a recsegő fák között. Hamarosan tábla is jelzi, hogy merre kell tovább menni, a Hubertlak a megfelelő irány. Az út innentől kezdett emelkedni, de nem kell félni, az enyhe kaptatót szinte meg sem érzi az ember. Némi kanyargás, majd ereszkedés következett, hogy egy újabb tábla mutassa az irányt: a tó balra található. Onnan már szabad szemmel is észrevehető a víz, az abból kiálló facsonkok. Sejtelmes az egész.

A Hubertlaki-tó ma még nincs a hazai tömegturizmus célkeresztjében. Ennek és annak ellenére, hogy hétköznap kora délután látogattuk meg a tavat, meglepően sokan voltak itt. Nem véletlenül nevezik a Bakony Gyilkos-tavának, mert az Erdélyben megtalálható nagytestvér vizéből ugyanúgy merednek az ég felé a facsonkok, mint itt, Ugod és Bakonybél között, félúton az erdőben. Olyan érzésem volt, mintha valami földöntúli vihar tarolta volna le itt a tájat. Erre az is utalt, hogy az elindulás óta megszűnt a mobiltelefonos térerő – nem mintha nagyon hiányzott volna az állandó csipogás, üzenetjelzés. De aki ide eljön, számítson arra, hogy órákon keresztül nem keresi majd senki és nem is fog tudni telefonálni. Szóval, a tó mellett készített szelfiknek várniuk kell egy keveset, amíg felkerülnek a közösségi oldalakra.
A tó születéséhez azonban nem kapcsolódik semmiféle legenda, csupán pár lelkes erdész, akik a nyolcvanas években elhatározták, hogy vaditatót csinálnak a Bakony ezen pontján. Egy völgyzáró gát építésével kezdett el kialakulni a tó mai képe, majd az elöntött területen a fák pusztulásnak indultak és így jött létre a Hubertlaki-tó mai látképe. Erdélyi testvére másképp született meg: ott egy 1837-es óriási hegyomlás alakította ki a tavat. A leomló kövek eltorlaszolták a Juh-patakot, így alakult ki a Gyilkos-tó.

Ha nagyon sok időnk lett volna (és nem fáztunk volna egyre jobban), maradtunk volna még pár órát, mert egészen biztos, hogy a környék vadállománya ide jár inni. Megnéztem volna még pár szarvast, de ezt majd egy másik alkalomra tartogatjuk. Már el is terveztük, hogy egy nyári napfelkeltére visszajövünk ide, hátha akkor szerencsénk lesz. Ámbátor a szerencse most sem hagyott el bennünket, mert elég volt csak pár métert visszasétálni a tótól és továbbhaladni a kék kereszten, hogy hazánk egyik legvadabb és nem agyonsztárolt tőzikés-erdejére bukkanjunk. Az agyonsztároltságot a csáfordjánosfai erdőre gondolva értettem, ahol a tömegturizmusnak már nem lehet gátat szabni.


A Hubertlaki-erdőben megbúvó több ezer tőzike még szabadon és szinte érintésmentesen élheti rövidke életét. Azért ebben is van valami csodás, hogy az erdő talaját vastagon beborító avar és levélszőnyeg között hogyan tör utat magának a törékeny virágtest, a zöld szár és az abból kifejlődő fehér virág. Szavakkal nem fogom tudni úgysem leírni ezt az egészet, nézzék meg inkább meg a képeket, önmagukért beszélnek. Nem messze ide, a Hamuházi-réten magasodott egykor az Esterházy család egyik kastélya, amely azonban 1967-ben leégett. Pár órát itt is nyugodtan el tudna tölteni az ember, de mi már egy hete telítődtünk a csáfordi erdő tőzikéivel, szóval, csak néhány percig gyönyörködtünk a látványban, majd odébbálltunk, azaz megkezdtük a visszakapaszkodást a hegyre, hogy egy óra múlva ismét a Gerence-völgyi autós pihenőben fogyasszuk el az ebédünket.

Hazafelé pedig már meg is beszéltük, hogy akkor nyáron visszatérünk ide. Éjfélkor indulunk majd a fővárosból, hogy a hajnal ennek a csodálatos tónak a partján találjon meg bennünket. Meg visszajövünk télen is, amikor a jég körbezárja ezeket a facsonkokat, s a tájat mindenütt vastag hó borítja. Visszajövünk, ha már ilyen csodás természeti szépséggel ajándékozza meg a túrázót a Magas-Bakony erdőrengetege.

Forrás: Origó