Az alábbi képet Somogy megyéből kaptuk, ahol – a nyugati országrészre jellemző módon – „divatossá” és általánossá vált a szántóterületek, mezőgazdasági művelés alatt álló földek bekerítése.

Ezt a gazdák elsődlegesen a vad által okozott kárral magyarázzák. Azonban ezek a mechanikai vadkárelhárítást szolgáló létesítmények sajnos nagyon sok esetben komoly sérüléseket, hosszadalmas szenvedést okoznak a vadnak, főként a szarvasféléknek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy halálos veszedelmet jelentenek a csülkösvadra. Óriási kérdés, hogy hol vannak ilyenkor azok a szakemberek, akik a jogalkotásban részt vesznek? Ők vajon nem látják ezt a vadvédelmi szempontból jelentkező problémát? Pedig valahol biztosan léteznek, és dolgoznak, hiszen jelenleg is folyamatban van a vadászati törvényünk módosítása, olyannyira, hogy dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes november 2-án benyújtotta a módosítási javaslatát az Országgyűlésnek.

A dokumentumot tüzetesen átolvasva az alábbi mondatra bukkanhatunk: „A vad elől jogszerűen, tartós telepítésű kerítéssel elzárt vadászterület vonatkozásában haszonbérleti díj nem jár.” Hurrá! Valószínűleg a bekerített 10 hektár esetében sem a földtulajdonos nem fogja hiányolni az évente kieső párezer forintját, és a vadászatra jogosultat sem ez a bagatell összeg fogja megmenteni.

Nem annyira a jogosult, sokkal inkább a képen látható gímbika (és sok, hozzá hasonlóan csúful járt társa) a valódi elszenvedője a tartós telepítésű kerítésnek. S ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy ennek a bikának a vadgazdálkodási értéke jócskán meghaladja az előbb említett összeget. És azt se felejtsük el, hogy a vad az állam tulajdona…

Tehát hol vannak azok döntési pozícióban lévő szakemberek? Nem látják vagy nem akarják látni, hogy az ország, mint élőhely, teljesen felaprózódik? A jelenség persze nemcsak a vadászható fajok számára jelent gondot, hiszen a védett állataink ugyanúgy elszenvedik a kerítéslabirintus épülését, innentől pedig mindez már természetvédelmi aggályokat is támaszt.

A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény preambuluma szerint: „Az Országgyűlés felismerve azt, hogy valamennyi vadon élő állatfaj a Föld megújuló természeti erőforrásainak, valamint a biológiai életközösségnek pótolhatatlan része, tudatában annak, hogy a vadon élő állat esztétikai, tudományos, kulturális, gazdasági és genetikai értékek hordozója, s ezért – mint az egész emberiség és nemzetünk kincsét – természetes állapotban a jövő nemzedékek számára is meg kell őrizni, a természet védelme, a vadállomány ésszerű hasznosítása érdekében a következő törvényt alkotja:…”

Ha 1996-ban sikerült ezt felismernie az Országgyűlésnek, akkor kérnénk a jelenlegit is, hogy tartsa meg jó szokását!

Forrás: Vadászlap