Kovács János ősei Ráckeresztúrról származnak, a település különösképp kedves a Zöld Erdő Vadásztársaság vadászmestere számára. Nemrég a Vadászkamara érdemérmével tüntették ki.

– Székesfehérváron születtem, egész eddigi életemet velencei lakosként éltem. Kétkezi munkát végző szüleim mindig rendre, tisztességre tanítottak. Már gyerekként is szerettem a természetet, Velence környékén az összes fasort, erdőfoltot ismertem. Amíg más korombeliek bulizni jártak, én az erdőket bújtam. Mire az általános iskola végére értem, már minden hétvégémet vadászokkal töltöttem, két nagybátyám is vadász volt. A vadászatban nagy szerepe van a tisztességes, mondhatnám etikus viselkedésnek, amire szüleim neveltek, így hamar befogadott a vadászközösség.

Miből áll a vadászok munkája?

– Középiskolás fejjel jöttem rá, a vadászat nem csak a vad lelövéséről szól, nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy a vad túlélését biztosíthassuk. Akkoriban is részt vettem vadetetésekben, fácán- és kacsanevelő építésében. Itt jól jött az asztalostudásom. Később vadetetőket, sőt magasleseket önállóan is építhettem. Egyre több vadászbarátom lett, sok jó embert ismertem meg. Sokan valljuk, hogy a vadászat nem abból áll, hogy lelőjük, hazavisszük és megesszük a zsákmányt. A feladatunk sokkal szélesebb körű. Vadásztársaságunk is csatlakozott az Országos Jótékonysági Vadászathoz, amivel minden évben a kórházaknak segítünk több millió forinttal.

Hogyan telik egy év az erdőben?

– Tavasszal megtisztítjuk az erdőket az illegálisan lerakott hulladéktól, majd a túlszaporodás megfékezése érdekében a vadállományt gyérítjük. Rendszeresen karbantartjuk az etetők, itatók környezetét. A gondozásunkra bízott erdőkben tavaly például foglyot telepítettünk. Télen rendszeresen etetjük a vadakat, nyolcvan-százhúsz mázsa szemes takarmány is elfogy, s persze szálas takarmányt, tört szemet, silót is kapnak az állatok. A kérődzőknek újra és újra ki kell tennünk a nyalósót, mert sajnos felelőtlen emberek rendre elviszik…

Mi a leginkább felemelő a vadászatban?

– Számomra minden. Az országban nagyon sok helyen vadásztam már, szeretem nagyon az apróvadvadászatokat, de a nagyvad, a szarvas, a vaddisznó megfigyelése is lázba hoz. A szarvasbőgést igazi ünnepként élem meg minden évben. Amit még kiemelnék, az a vadászati kultúra: ezt mindig előtérbe helyeztem, nagyon szeretek a mai napig vadászirodalmat olvasni.

Innen jött a Széchenyi Zsigmond-emlékhely létesítésének ötlete?

– Mondhatom, igen. Mivel a vadászati kultúra nagy tisztelője vagyok, így tagja lettem a Vadászati Kulturális Egyesületnek is. Az egyik jó barátom megtalálta az egyik tőlem kapott könyvben Széchenyi Zsigmond naplórészletét, amiben leírja, élete utolsó vadját itt lőtte Ráckeresztúr határában! Amint ezt megtudtam, éreztem, itt a lehetőség, hogy kézzelfoghatót tegyek a vadászati kultúráért, és egyben a helyi közösség műemlékeit is gyarapíthassam. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen nagy vadászelődömnek állíthattam emléket, és éppen a vadászati világkiállítás évében.

Nemrég baráti napot szervezett Ráckeresztúron, a Szentháromság-szobor és a Széchenyi-emlékkő körüli területen, hogy a helyiek és a vadászok még közelebb kerüljenek egymáshoz. Milyen tervek foglalkoztatják még?

– A Zöld Erdő Vadásztársaságnál sikerült egy igazán jó társaságot kovácsolni, akik nemcsak a vadászni jönnek el, de eljönnek szemetet szedni, etetőket építeni, részt veszünk Ráckeresztúr közösségi életében is. Ha tehetem, megragadok minden alkalmat, hogy a velem egy közösségben élőkkel együtt dolgozhassak egy szebb, emberibb környezetért, közösségért. Jelenleg keresem a lehetőséget, hogy tovább építsem-szépítsem Ráckeresztúr környezetét, s újra egy kis vizslát is nevelek. A családom sok áldozatot hoz a vadász mivoltom miatt, és én hálás vagyok, megpróbálok felelősségteljes társ és apa lenni.

Forrás: Feol