Annak idején – négy-öt éve – az afrikai sertéspestis (ASP) közeledtével sokak szájából (főleg az anyagiasabb szekciótól, na meg a mezőgazdászoktól) elhangzott, hogy: „...nem baj, ha kipusztul a disznó; legalább nem lesz vadkár!”


Valóban így lett? Hát a disznó az „kipusztult”, legalábbis az ország bizonyos részein szinte teljesen (tudom, hogy ez hihetetlen azoknak a vadásztársaknak, akik jelenleg is dúskálnak a disznóban), de mi a helyzet a vadkárral? Hát az bizony nem lett kevesebb, sőt…

…És most mindenki mutogat a szarvasra, a legcsodálatosabb – és legértékesebb – vadunkra, hogy ő a bűnös, átvette vaddisznó szerepét; csinálja a rengeteg vadkárt, sőt még annál is többet! Ennek megfelelően valóban átvette a disznó szerepét a „vadászati idény” csúfnéven nevezett táblázatban, hisz egész évben lőhető „dúvaddá” avanzsálódott…

De térjünk vissza a vadkárra, hisz a szarvasunk lerág mindent, amit éppen nem, azt meg letapossa… A mezőgazda dörzsöli a tenyerét – tervezi a nyaralását az előre bekalkulált vadkárból – a vadgazda (bocsánat, ezt lehet, hogy idézőjelbe kellett volna tenni: „vadgazda”) meg tűzzel-vassal – törvényesen és nem teljesen törvényesen – irtja a szarvast.

Jó ez így? Biztos, hogy így kellene mindenkinek hozzáállnia? Elmondok néhány dolgot, ami azt mutatja, hogy mi lenne, ha… Apró példákat, melyeket ha jobban átgondolunk, akkor talán kicsit „egyéb módon” fogjuk látni a dolgokat.

Először is összehasonlítanék két egymást követő évet! A helyszín ugyanaz, ugyanaz a vadállomány nagysága, még a növénykultúra is. Őszi vetés. Az egyik évben sikerült október első napjaiban elvetni a gazdáknak, aztán megjöttek az őszi esők – ki is kelt a búza, ahogyan kell –, aztán a télen bőséges hó, majd időben jött a tavasz, elég sok csapadékkal, kellő felmelegedéssel, s mire április elején észbe kaptunk, szárba is szökkent a vetésünk, pedig minden este legelte a szarvas szép számmal. Június végére megjött a kánikula, le is arat mindenki egy csepp eső nélkül, közben hangoztatják, hogy ebben az évben nagyon jól csinálta a társaság a kárelhárítást – na meg az is látszik, hogy nincs disznó, fia vadkár sincs, sőt hatvan mázsa környéki rekordtermés van.

Nézzük a következő évet! Aszály és szárazság, felválta… Az őszi vetés időben bekerült a földbe, de alig akar kikelni… Talán a novemberi ködből nyert annyi nedvességet, amiből épphogy kisarjad, de nagyon gyenge. Erre megjönnek a december–januári majd húszfokos fagyok – hó nélkül, a vetésünk közel sincs olyan állapotban, hogy ezt bírja –, jelentős fagykárt is szenved… Február–márciusban – ahelyett, hogy langyos eső esnék – reggelente mínusz tíz fok van, orkánerejű szél, nappal pedig szárító – épphogy plusz fokos – napsütés. Április elejére végre megjön az eső, a vetés is elkezd zöldellni – pontosan úgy néz ki, mint december elején kellett volna, amikor az első hó ráesik. Természetesen ugyanannyi szarvas járta, mint az előző télen, csipegeti is, ami megtetszik neki, a gazda pedig hőbörög, hogy a szarvas teljesen lerágja a vetését – amennyiben el fog térni a termésátlag az előző évitől, az kizárólag a szarvas hibája lesz…

És eltért! Július elején, amikor a kis, összeaszott szemű búzával a hátukon a traktorok ráállnak a mérlegre, bizony a hektáronkénti termés alig éri el a harminc mázsát. A műtrágya is drágább volt az évben, úgyhogy itt bizony a vadásztársaságnak zsebbe kell ám nyúlnia!…

De folytassuk! Búzaaratáskor a kukoricánk már kinőtt a szarvas szájából – legalábbis a szára –, esett is mellette egy-egy ünő. Az elsőnek vizsgált évben az eső is kieste magát szeptemberben – csúsztunk-másztunk bőgésben –, viszont az október szárazra sikeredett; ahogy a kukorica nedvességtartalma elérte a megfelelő értéket, bele is álltak a kombájnok, le is vágták. Előtte megállapodott a vadkárban a társaság a mezőgazdákkal, amit megevett a vad, azt „vadtakarmányként” kell kezelni, reális, egyértelmű. A vad is evett, kukorica is maradt – mindenki boldog.

De nézzük a következő évet! Ekkor szeptemberre jutott a szárazságból, bikára cserkelvén csörömpöl az erdő. Október közepére jósolják a sok esőt, de a kukorica víztartalma a határon táncol. Vagy szárítani kell, vagy kint hagyni még pár napig. A fejlettebb mezőgazda – látva az időjárás-előrejelzést – nekiáll négy kombájnnal, learat, viszi a szárítóba – vadkárral együtt is levágja a száz mázsát hektáronként, a télen még kap majd két szarvastehenet a kolbászhoz, aztán teljesen meg van elégedve… A többi mezőgazda? Az egyik váltig állítja, hogy ő nem fog szárítani, ha kell, akkor még egy hónapig is kint tartja a kukoricát, a másik pedig megegyezik a vadkárban a társasággal, majd az eső előtt egy nappal beleáll aratni. A nedvességtartalom már éppen jó, van huszonkét órája aratni, az egy kombájnnal éppen elegendő az ő harminc hektárjára… Igen ám, de félúton elromlik a téeszből örökölt masina, mellig olajban fekszik alatta mindenki, aki ismeri a csavarhúzót, hozzá a nyakukba is esik az eső. A kombájnt hazahúzzák, húsz hektár kukorica kint marad. És megjönnek a szürke, esős, ködös, nyálkás őszi napok… A vad, köszöni szépen, jól van, barangol, eszik – főleg így, bőgés után –, aztán, mire jó két hét múlva oda kerül a sor, hogy újra beleállhat a kombájn a kukoricába, bizony jajgatva rohan a gazda a vadásztársasághoz, hogy a vadkár a többszöröse annak, mint amiben már egyszer megegyeztek… És ilyenkor most mi is a teendő? Hisz a vadgazda úgy ment haza két héttel korábban a kukoricatábla mellől, hogy megegyeztek, az aratást is éppen megkezdték… Az azóta keletkezett vadkár valós, az elmúlt – ködös, esős napok – vadászatra alkalmatlanok voltak…

De hagyjuk is a szántóföldeket, nézzünk ki az erdőbe! Hisz a szarvasunk ott él, onnan csak esténként – szigorúan lővilág elfogyta után – lép ki a fentebb említett táblákra, úgyhogy legalább a nap felét az erdőben tölti, és nem mindet alvással: néha belecsíp ebbe-abba odabent is…

A múltkoriban egy erdésznek, aki egyébként a vadgazdálkodója is az általa kezelt területnek, volt egy érdekes beszélgetése az erdőfelügyelővel kint a területen, az egyik végvágott erdőrész műszaki átvétele mellett. Mégpedig a – kefesűrű – fiatalosban azt jegyezte meg az erdőfelügyelő, hogy hát igen sok rágás látszik a csemetéken, hogyhogy nem jelentett be – minőségi – erdei vadkárt.

Itt teszek egy kis gyors kitérőt a nem szakmabeli olvasóim kedvéért. A „minőségi vadkár” az erdőben azt jelenti, hogy a csemete csúcshajtása van „vadkárosítva”, így igazából a fa élete nincs veszélyben (ha elpusztulna, akkor lenne „mennyiségi” a kár), viszont annak minősége ezáltal romolhat, illetve egy-egy évnyi növekedés (növedék) kieshet az életéből… Mondjuk már eleve az, hogy egy száz–százhúsz évig „tartott” erdő életéből kiesik egy-egy év, nem hinném, hogy gondot jelenthet, hisz a végén szinte mindegy, hogy mondjuk száztizenöt vagy százhúsz évesen lesz vágásérett az erdő. De nem is ez volt a fő érv a „vadkár mellett”, hanem az, hogy nézzük csak meg pontosabban ezt a fiatal erdőt!

Számoljuk meg, hogy egy négyzetméteren mennyi csemete van! Ahogyan fentebb is írtam: kefesűrű az újulat, ami számokra vetítve azt jelenti, hogy négyzetméterenként tíz vagy akár még ennél több fácskát is megszámolunk. Az erdőtörvény szerinti előírás pedig az, hogy hektáronként (a fafaj függvényében) nyolc–tízezer csemetének kell lennie, tehát négyzetméterenként egynek (vagy még ennél is kevesebbnek). De hova is akarok kilyukadni? Mondom is – de előbb számoljuk meg, hogy az említett tíz csemetéből mennyi van megrágva!… Igen, ha tisztességesen számolunk, akkor tíz csemetéből nyolc rágott, azaz nyolcvan százalékos a kár, ami nagy szám, hisz harminc felett már szankcióval jár a vadászatra jogosult felé…

De most térjünk vissza pár sorral feljebb emlegetett számadathoz, miszerint az említett esetben a négyzetméterenkénti csemeteszám bizony az előírt vagy elvárt (ki hogy érzi) egy darab helyett éppen annak a tízszerese. Szóval ha nem azt számolnánk, hogy az összes csemetéből mennyi van megrágva, hanem az érdekelne minket, hogy négyzetméterenként mennyi egészséges van, akkor mindjárt nem azt látnánk, hogy nyolcvanszázalékos a vadkár, hanem hogy az előírtnál kétszer annyi az egészséges csemete… És hogyan érjük el ezt a számot? A bevett gyakorlat általában az (lehetne), hogy fokozatos felújító vágásnál az első bontást nem követi azonnal (pár éven belül) a végvágás, hanem ha szükséges, akkor tíz év alatt még egyszer vagy akár kétszer is „rábontunk” az alakuló újulatra, és amikor valóban annyi a csemete az erdő alján, hogy nem lehet tőle lépni, akkor vesszük le fölüle az öreg erdőt. És ebből a csemetemennyiségből bizony jut a szarvasunknak is bőséggel úgy, hogy az erdő élete sincs veszélyben…

Voltunk az erdőben, voltunk a szántóföldön. Mindenhonnan csak azt halljuk, hogy a szarvas ezt is megrágja, azt is megrágja… Mi a helyzet a kettő között? Ha a vadásztársaság mondjuk meg tud szerezni egy-egy erdő alatti – vagy beleékelődő – földet? Azokon tisztességes legelőt biztosítana a vadnak (ha nincs pénz vadföldművelésre, akkor csak nyár közepén egy szárzúzót küldjünk rajta végig, a sarjú sokszor vonzóbb bármilyen „haszonnövénynél”)… Ezeken a legelőkön a táplálékon kívül kell még egy kis nyugalom is, aztán láss csodát: a szarvasunk hamarabb ki fog váltani az erdőből, és órákig el fog kérődzni a legelőnkön, és ennyivel kevesebb időt fog tölteni az egyéb szántóföldi kultúrákban – ahol sötétben egyébként sem bánthatjuk…

Forrás: Nimród