Vadászat közben igen nagyot képes lendülni az ember fantáziája, különösen, ha hosszan várakozik.

Érő gabona illata lengi be a júniusi alkonyt. Az éltető Nap már alábukott a Bükk legmagasabb gerincein, a bíbor színekben parádézó nyugati égboltot egy szarvasbogár szeli keresztül. – Kapitális bika – állapítom meg magamban. Egy pók szövögeti a hálóját mellettem, egy cserfa ágai között, ő is készülődik az esti vadászatra. Közben szúnyogok „hegedülnek” körbe, heves kézlendítésekkel próbálom őket a nyolclábú vadásztárs hálójába terelni.

A sötétedéssel a szárnyas vérszívók hada egyre kevésbé ostromolt, így a holdkeltéig hátralévő időben, elmerengtem magamban. Így keveredtem vissza gondolataim erdejében, kis vadásztársam, s magam helyzetére: vajon felettünk, Homo sapiens sapienses „vadászienzis”-ek fellett is van-e egy „kéz”, mely a hálónkba – jelen esetben kopaszbúza-táblába – tereli óhajtott zsákmányunkat? Mert ha igen – folytatom kanyargós gondolatmentem – lendíthetné hevesebben kezeit, hisz hetek óta epekedve vágyom egy randevúra, ama tenyérnyi nyomú kandisznóval!

Morfondírozásomat félbeszakítva, érőfélben lévő kalászok halk suttogással jelzik suta fülemnek, hogy vendég érkezett a táblába. Akármennyire is erőltetem szemem a keresőtávcső mögött, az „ezüst tányér” nem világítja még be előttem a táblát. Így aztán a fantáziám által elképzelt, aranyérmes agyarú vadkan fogott bele jóízű csámcsogásba, rejtekadó cserfámtól mintegy 80 méterre. Bezzeg annak az egyszerű hálóőrnek itt mellettem, elég lenne egy selejtes szúnyog is az esti boldogsághoz, nem várakozik világrengető fogásra. Mily telhetetlen az ember, rögtön a legnagyobbat kívánja magának, szégyellem el magam, a természet ma is tanított valamit.

Nemsokár felemelkedett a hold, fénye áttűzve a cser ágai között pontosan a pók csapdájára vetül. Kisvártatva rezdül a háló és kapitális fogás került a vadász asztalára. Én is látom már vendégem, kisebb süldőcske, nem őt vártam. Csak élvezem a látványát, fegyverhez nyúlni eszemben sincs, hiszen ostobaság lenne megzavarni a pók idilli, holdfényes vacsoráját.

Forrás: Nimród