Jurányi Anna újságíró, televíziós szerkesztőriporter küldte szerkesztőségünknek az alábbi személyes hangvételű beszámolót nagypapája testvérének, Jurán Vidornak a tiszteletére állított emléktábla kapcsán.


Mindig vonzott apai felmenőim családi legendákkal és vadászhistóriákkal átszőtt titokzatos története és távoli őshazája, így különleges élmény volt eljutni a Tátra ölelésében meghúzódó kis szepességi faluba, Gnézdára.

Ide menekült a francia forradalom elől az a Párizs környéki grófi família, melynek házitanítója itt alapított családot. A Jouron név előbb Juronra, majd Juran-Juránra, végül Jurányira változott, ám a pedagógusi hivatást mindig továbbvitték az utódok, elsősorban kántortanítóként. Így kezdte Jurán Vidor is /1879-1963/, ám Isten-áldotta írói tehetsége és a természet iránti rajongása újságíróként, lapalapító szerkesztőként és vadászíróként tette ismertté. „Ordasok” című regénye a vadászirodalom első önálló farkas - monográfiája. Már az alcím is a természet „temploma” iránti tiszteletet, alázatot sugallja:

”Énekek éneke a havasok, erdők és lápok csavargó szürke fiairól.”

Akár regényeit, akár a közelmúltban hozzám került jegyzeteit olvasom, mindig lenyűgöz szépirodalmi stílusa, lírai hangvétele. És a humor, a nyelvi játékosság! Amely főleg az egykori podolini piarista diáktársnak, Krúdy Gyulának írt leveleiben csillan meg…

Ugyanakkor megrázó drámai történeteket is őriznek a megsárgult levelek, amelyeket a második világháború poklából meggyötörve hazatért férfi írt a világban szétszóródott testvéreinek, és amelyek segítségével hosszú hónapokig kétségbeesetten próbálta megtalálni eltűnt fiát...

De mélyen aggódott szeretett szülőföldjéért is. „Most sodorják el, törlik el végleg fejünk fölött a Szepességet…” írja keserűen több helyütt. Emberi nagyságára vall, hogy a legkeményebb próbatételek közepette is hű maradt istenhitéhez, szülőföldjéhez, anyanyelvéhez.

Szellemi öröksége, lelkisége ma is példakép lehet az utódok számára, ahogy a magyarországi Juránoknál generációkon át erkölcsi mércét, igazodási pontot jelentett - többnyire személyes találkozás híján is - a család „Vidor bácsija.” Mindig kerestük, olvastuk régi, majd újabb kiadású regényeit, és próbáltuk felkutatni családtagjait. Mígnem a közelmúltban rátaláltunk Németországban élő unokájára, Gerhardra. (Aki tulajdonképpen másod-unokatestvérem, hiszen nagyapáink testvérek voltak: Jurán István Gnézdáról Jászszentandrásra került kántortanítónak.)

Mivel korábban egyikünk sem járt őseink földjén, fontosnak tartottuk, hogy találkozzunk és közösen emlékezzünk Jurán Vidorra halálának hatvanadik évfordulóján Gnézdán a templomban, az emléktáblánál és a temetőben.

Köszönetünk Jozef Joppa késmárki erdésznek a családkutatásban és a szervezésben végzett lelkes munkájáért! Czáboczky Szabolcs kassai történésznek a vadászt, a vadászírót, a szepesi cipszer összetartozás képviselőjét méltató - magyarul, szlovákul és angolul elmondott - nagy ívű beszédért! Ferjentsik Ferenc atyának, az Egri Főegyházmegye plébánosának - aki szintén újonnan felfedezett Jurán-rokon és az értékes családi dokumentumok megőrzője - a sírszentelésért! És nem utolsósorban hálás köszönetünk és elismerésünk Sánta Norbertnek, a szlovákiai Komáromi Körzeti Vadászkamara munkatársának és a vadászkürtösöknek - a megemlékezést megkoronázó fúvóskíséretért, a megható „vadászáldásért!

Forrás: Nimród