A farkasok száma a prédaállatok számához igazodik, így a létszám ingadozni szokott, viszont nagyon érdekes jelenség vidékünkön – mondhatni egyedülálló –, hogy az ordasok táplálékában jelentős szerepet tölt be a kutya, aminek több oka is van. Az utóbbi időben ugyanakkor feltűnt az aranysakál, vagy nádifarkas is Hargita megyében, ami újdonságként hathat, viszont valamikor része volt a helyi állatvilágnak, így visszatérő fajról beszélhetünk.
Farkast látni nagy szerencse, nem kell megijedni tőle, ő jobban fél az embertől és igyekezni is fog távolabbra is kerülni, a mi dolgunk, ha lehetőségünk van rá, hogy minél több fényképet készítsünk róla, ha megpillantjuk. A természetben járva sokszor megtörténhet, hogy a közelünkben van, de egy megfelelő fedezékben, bozótos tövében meglapulva húzza meg magát – tudtuk meg Szabó Szilárdtól, a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség Természetvédelmi Osztályának vezetőjétől, a téma kutatójától. A Wolflife projekt keretében négy évig tanulmányozták e ragadozók életmódját, állományfelmérési módszereket kutattak, hisz a jelenleg használt eljárással nagyon nagy erőfeszítéssel lehet csak valós képet felállítani az állományról, hisz ugyanazt a falkát a különböző vadásztársaságok, többször is megszámolhatják.
A szakértő megerősítette: a farkas – más megnevezéssel ordas, vagy toportyán – rendkívül óvatos állat, az embert messziről kerüli. A Hargitát is átszövik a farkasok által használt útvonalak, átjárók. A csapásokon portyázó falka megközelítőleg két hét alatt járja be a vadászterületét. Éjszakai életmódot folytatnak. Gyorsan alkalmazkodó fajról van szó. Ennek köszönhető, hogy az évszázadok alatt életben maradtak. Érdekesség, hogy a tudósok megállapították: eredetileg a farkas nem erdei és nem éjszakai állat volt, hanem nyílt terepen élt és vadászott. Ez a tulajdonság Alaszkában még megfigyelhető. Az eredeti jellemre utal az is, hogy a farkas nem lesből támad, miként az erdei ragadozók – hiúz vagy vadmacska.
Megtudtuk: a toportyán nem jelent veszélyt az emberre. Legtöbbször viselkedését értik félre az emberek, ami az ismeretlentől való félelemmel magyarázható. A farkas, mint ragadozó, azon igyekszik, hogy minél kevesebb energia ráfordításával jusson hozzá a táplálékához. A farkasfalkák stratégiája, hogy ellenőrzésük alatt tartják a területükön élő prédaállatokat – szarvasokat, vaddisznókat, őzeket –, és így próbálják eldönteni, hogy van-e közöttük olyan állat – sérült, beteg, legyengült –, amit érdemes elejteni. Ez a jelenség tapasztalható azokban az esetekben, amikor lovas szekereket követnek az ordasok. Vagyis nem arról van szó, hogy az embert meg akarják enni, hanem csak felmérik a helyzetet.
A különböző kutatásokból kiderült, hogy az a híresztelés, miszerint a farkas táplálékának a jó részét a bárány és egyéb háziállatok teszik ki, nem igaz. A farkasok által legsúlyosabban érintett területeken is csak 3-4 százaléka volt háziállat a farkas táplálékának, de még ott is, mindig számba kell venni, hogy egy része nem a farkasok által megölt haszonállat, hanem dögevés.
Ami nagyon meglepő, és a világon egyedülálló jelenség Romániában – ugyanis az derült ki a vidékünkön készült tanulmányból –, hogy hatalmas arányban fordult elő a farkas táplálékában a házi kutya, akár 20 százalékot is kitett ez az arány, ilyet a világon sehol nem tapasztaltak. Ennek több oka is van, magyarázta a szakember. A farkasnak a kutya konkurense, amit igyekszik elpusztítani, ugyanakkor a kutyatartási szokások is hozzájárulnak ehhez a jelenséghez. Rengeteg a kóbor kutya, és a pásztoroknál még mindig tapasztalható, hogy tavasszal összeszednek mindenféle ebet, amit találnak, majd ősszel egyszerűen nem hozzák vissza a hegyről, elcsapják őket, hogy ne kelljen télen etetni, így azok a négylábúak a farkasok áldozatai lesznek. A farkasnál nem lehet túlszaporulatról beszélni, mert az állományt mindig a prédaállatok száma határozza meg. A problémát a változó állattartó szokások okozzák.
Az évszázadok során folyamatosan jelen voltak a nagyragadozók, és a pásztorok tudták ezt kezelni, hogy minimális legyen a kár. Az utóbbi időben azt látni, hogy a haszonállatok őrzés nélkül, csak villanypásztorral legelésznek, mert nincs ember, vagy nem kifizetődő pásztort tartani. A farkastámadás ellen ugyanakkor könnyebb védekezni, mint a medvetámadás ellen. A farkas egy alacsonyabb kerítésen ugyan beugrik, de egy magasabbon már nem mászik át, nem bontja szét, nem tépi szét. Jóval óvatosabb, jóval félénkebb, a villanypásztorok is hatásosak lehetnek, de az őrzés, az ember és a kutya jelenléte nagyon sokat számít.
Szabó Szilárd megjegyezte: az aranysakálról csak néhány éve van megerősített információ, hogy vidékünkön is újra megjelent, hisz egy olyan fajtáról van szó, amelyik visszatelepszik, mert valamikor honos volt e tájakon. Az aranysakál vagy nádifarkas gyakorlatilag a farkas meg a róka között helyezkedik el méretre, akárcsak az életmód és a táplálkozás szempontjából is, tehát főleg azokra a prédaállatokra vadászik, ami a farkasnak kicsi, a rókának pedig nagy. Az észrevétel az, hogy mivel új jelenség, az emberek félnek tőle, de veszélyessége korántsem akkora, mint azt az emberek képzelik. A táplálékfogyasztásukról készült kutatásokból kiderült, hogy nagyrészt kistestű rágcsálókkal táplálkoznak. Nagyobb testű háziállatot biztos, hogy nem támadnak meg, juhoknál esetleg lehet probléma, de ott is legfeljebb a bárányoknál. Amit tudni kell, hogy a farkas szigorúan védett, az aranysakál viszont vadászható.
Forrás: MASZOL
