A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) 1979-ben indította el „Év madara” programját, melynek célja a természetvédelmi problémákkal érintett fajok vagy madárcsoportok társadalmi szintű bemutatása. A több mint négy évtizede futó akció legutóbbi állomásaként a lakossági internetes szavazást a böjti réce nyerte.
A böjti réce a récefélék családjába tartozó, viszonylag kis termetű vízimadár. Magyarországon szórványos fészkelő, tavasszal a böjti szelekkel érkezik. Eurázsiában és Afrikában fordul elő, különösen a mocsaras, sekély vizű területeken. Hazánkban egészen 2004-ig vadászható volt, de állományának csökkenése indokolttá tette természetvédelmi oltalmát, így 2008-tól védett, jelenleg fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 Ft.
A böjti réce hímje jellegzetes színű és mintázatú, míg a tojók sokkal szerényebb megjelenésűek. A gácsérok (hímek) nászruhában feketésbarna fejtetővel és fehér szemöldöksávval rendelkeznek, mely a szem mögött folytatódik, egészen a tarkóig. Háta szürkésbarna, a tollak szegélyei világosak, hasoldala fehéres. Szárnytükrén zöldesszürke sáv húzódik fehér szegőkkel. A tojók és a fiatal egyedek háta szürkésbarna, szemsávja sokkal halványabb, mint a hímé, begye sárgásfehér. A faj kisméretű, testhossza 37-41 cm, szárnyfesztávolsága pedig 59-67 cm.
Eurázsiában fészkel, Délnyugat Angliától egészen a Csendes-óceánig, elsősorban az európai lomb- és elegyes erdők, továbbá az ázsiai erdőssztyepp- és sztyepprégiókban. Az elmúlt évtizedekben az elterjedési területe észak felé tolódott el. Vonuló madárfaj, a telet Afrikában a Száhel-övezetben, valamint Ázsiában (India, Délkelet-Ázsia, Új-Guinea) tölti.
Előszeretettel táplálkozik sekély tocsogókon, főleg magokat, zöld növényi részeket és gerincteleneket fogyaszt. Táplálékának jelentős részét teszik ki a különböző rovarok, lárvák, férgek és csigák, amelyeket a sekély vízben keresgél. Emellett algákat és vízi növények leveleit is fogyasztja.
Leggyakrabban a szikes síkvidéki mocsárréteken, a nedves réteken, a szikes tavakon, a nyílt vizekkel tarkított és ritkás növényzettel benőtt tocsogókban, a kubikgödrökben és az elöntött mezőgazdasági földeken telepszik meg. Vonuláskor is hasonló élőhelyeken jelenik meg, de előfordul a mély vizű tavakon és folyókon is.
Fészkeléskor előnyben részesíti a sík vidéki nyílt vízfelülettel rendelkező mocsarakat és mocsárréteket, szikes tavakat, nedves réteket, a halastavi költése ritka. Hazánkban főleg a Dunántúlon a Fertő térségében, a Kis-Balatonon, a Balaton déli partja mentén, a Duna-Tisza közében a Kiskunsági szikes tavakon, a Tiszántúlon a Hortobágyon, a Bihari-síkon és a Bodrogzugban jellemző fészkelő. Áprilisban gyakran látható, ahogy a tojót több kerregő hangokat hallató gácsér követi, a gyakori irányváltásokkal tarkított kergetőző nászrepülés igen látványos.
A költéshez április közepén fog hozzá, a fészek néha akár száz méterre is lehet a víztől, általában középmagas növényzetben. A pehelytollakkal vastagon kibélelt kis mélyedés a fészek, amin a tojó egyedül kotlik, a gácsérok májusban általában már a vedlőhelyre vonulnak. A fészekaljak 6-13 tojásból állnak, a kotlási idő 22-23 nap. A fiókák fészekhagyók, a rövid száradás után anyjuk rögtön a vízhez vezeti őket. Röpképességüket 5 hetesen érik el, a családi kötelékek ekkor fel is bomlanak.
Ritkán már február végén megjelenik, de általában március első hetében érkezik vissza telelőterületéről. A vonulás március utolsó harmadában a legerősebb, április közepétől csökken a számuk és ezután már csak a fészkelők láthatók. Őszi vonulása már augusztusban megkezdődik és jellemzően szeptember végéig az átvonulók zöme elhagyja a Kárpát-medencét. Érdekesség a gyűrűzési adatbankból, hogy a hazánkban gyűrűzött példányok közül a legtávolabbi böjti réce megkerülés Szenegálban volt, 4840 km-re a gyűrűzési helytől.
A böjti réce világállománya 870-933 ezer, az európai 352-525 ezer, a hazai 500-700 pár közé becsülhető. A világállománya, európai és hazai állomány is csökken. A fészkelők mennyisége részben a tavaszi pusztai vizek nagyságától függ, a szárazabb tél és kora tavasz után kevesebb a költő madár.
Legfontosabb veszélyeztető tényezője a fészkelőhelyek csökkenése (lecsapolás, kiszáradás). A folyószabályozásokkal és csatornázással kiszárított Alföldön jelentős mértékben csökkent a vizes élőhelyek száma és kiterjedése, a meglévőket pedig jelentős mértékben sújtják a klímaváltozás kedvezőtlen hatásai (elsősorban a csapadékeloszlás változása). A fészkelőhelyek nem megfelelő kezelése (cserjésedés, legeltetés hiánya) tovább csökkenti az alkalmas fészkelőhelyeket. A költéseket sok esetben meghiúsítják a fészekpredátorok (róka, borz, vaddisznó, aranysakál, varjúfélék), a vonulási útvonalakon pedig a kontroll nélküli, vagy az orvvadászat jelent közvetlen veszélyt.
Fészkelése elsősorban a meglévő vizes élőhelyek helyreállításával biztosítható, amely magába foglalja az Alföld vízháztartásának rendezését (funkció nélküli csatornák felszámolása, belvizes területek művelésből való kihagyása, vízvisszatartás, természet- és klímavédelmi víztározás). A konkrét fészkelőhelyeken gondoskodni kell a vadászható fészekpredátorok gyérítéséről, a fák és cserjék eltávolításáról a vizes élőhelyek közeléből, valamint a megfelelő legeltetéses élőhelykezelésről (nyílt vízfelületek kialakítása, helyenként avas, magasabb növényzet meghagyása).
Forrás: Nimród
