Igen, de még mennyire túr, csakhogy nem a népdalbeli kanász disznaja, hanem a vaddisznó. Erdei tisztások, szikes legelők vízzel áztatott részei, de még szántóföldek is telis-tele vannak vaddisznótúrásokkal. Szajáni, hódegyházi, tiszaszentmiklósi vadászoktól hallani, hogy egy idő óta egyre gyarapodnak ezek a disznótúrások. Több lenne talán a vaddisznó? Nem erről van szó.

A már rendszerint márciusban lefialó kocák a „tettesek”, ugyanis a malacok egyre erősebben szopnak, s a koca szervezetének mind több tejet kell termelnie. Ehhez viszont sok aminósavas (tejsavas) táplálékra méghozzá állati eredetű táplálékra – gilisztára, mocsári kagylóra, csigára, egérre, békára, rovarra és annak a lárvája – van szüksége. Ezenkívül növényi táplálékra is igényt tart, különösen a földben találhatóak között. Ezért van az a sok túrás – mostanában különösen Észak-Bánság gyepes, sásos-nádas területein – hiszen ott a vaddisznó már nem is váltóvad, hanem megtelepedett vad.

Éppen a napokban hallottuk Micsiz József Attilától, hogy a szajáni zsombékos-sásos erekben már malacozó kocára is akadtak. Ezek az erek immár évtizedek óta háborítatlanok: nem kaszálják, se nem legeltetik, a tanyák is eltűntek a közelükből. Ám, a vadászok nagy örömére, mégse maradtak gazdátlanul, hiszen birtokukba vették a vaddisznók, no meg az őzek. Nem is nagy csoda már, hogy az utóbbi években érmes vadkanokat és őzbakokat terítékelnek (köztük ezüst- és aranyérmeseket is) ezeken a „Rózsa Sándor-beli” határrészeken. Hasonló sikerekkel dicsekedhet Egyházaskér, Feketetó, Hódegyháza, de még Tiszahegyes vadásztársasága is.

Azt mondják a vadbiológusok, hogy ma a vaddisznó a legéletképesebb vadunk, mindenevő, és ezzel voltaképpen nagyon jó szanitéc-szolgálatot végez: dögevő is, és fölszedi az erdőben elhullott vadat, ami voltaképpen megvédi a nemes vadállományt az esetleges fertőzésektől. Azt is mondják a vaddisznóról, hogy olyan szapora és változatos alfajú, mint a patkány. Mindenütt előfordul a világon, és van belőle rövid lábú, tömzsi, hosszú lábú, vékony, meg (Magyarországon hallottam), „zongora nagyságú” faj is. Tény, hogy ma már nem ritkán kerül csővégre 100 kilón felüli koca, kanból pedig még170–200 kilós is. A muzslyai vadászok már néhányszor lőttek 200 kilón fölüli vadkant a Tisza ártéri erdejében. Való igaz, hogy Európában már 300 kilós vadkant is lőttek.

Egyébként tudnunk kell, hogy a mi mangalica házi sertésünk az európai, erős szőrzetű vaddisznó egyenes leszármazottja (ahogyan a kutya a farkas leszármazottja). Éppen ezért megtörténik, hogy az elfajzott mangalicát „visszanemesítik” a vaddisznóval, vagyis a kocát vadkannal búgatják. Ez a szabadon legelő kondában spontánul történik, ugyanis a vadkanok csatlakoznak a kondához. Erre éppen Szajánban is volt már példa. Ám ilyenkor születnek a világos szőrű malacok, s lesznek belőlük tarka vaddisznók.

Valamikor, talán jó harminc évvel ezelőtt a néhai Stevan-Diko Dragojević vállalatbeli vadászbarátommal a morovići rezervátumba mentünk vaddisznólesre. Hajnali indulás előtt a vadászati vezető a lelkünkre kötötte, hogy csak kistermetű kocát és süldőt lőjjünk, de akármekkora tarka disznó kerül lőtávolba, nyugodtan eresszünk bele egy golyót. Dikónak sikere volt, mert alig haladtak néhány száz méternyire tőle, már dörrent is a karabélya, és egy 60 kilóra saccolt, tarka kan lett a zsákmánya.

Én meg még sokáig, álmosan a fához támaszkodva vártam a jó szerencsét. Jött is, méghozzá eredeti vadköntösben, ám izgalmamban, céltávcsöves puskával úgy mellélőttem, hogy talán még most is szalad – ha meg nem halt...

Forrás: Magyar Szó