A nyúlstráf magyar találmány. Unikum, amelyet a múlt század 20-as, 30-as éveiben vittek tökélyre az akkori területtulajdonosok. A stráf tulajdonképpen német eredetű szó, jelentése csík, sáv. A magyar vadászterminológiában a pászta volna a megfelelője. A nyúlstráfot mégis itt találták ki, és itt fejlesztették olyanná, hogy indiai maharadzsák, texasi olajmágnások és európai koronás fejek is sorba álltak, hogy meghívást kapjanak egy-egy ilyenre. Elsősorban Tótmegyerbe vagy a csongrádi Pusztaszerre, ahol akkoriban a nyulak tartottak országgyűlést, mint ahogy annak idején honfoglaló eleink tették.
Persze, nem a szervezés tette vonzóvá a magyar nyúlstráfot, hanem a hihetetlenül nagy teríték. Évente egymillió nyúl esett, ami az akkori állománynak csupán töredéke volt. Az akkori területtulajdonosok jól tudták, hogy sokat csak a sokból lehet elvenni, ezért óvták és kímélték a mesés nyúlállományukat. A meghívásokat pedig nagyon is szűkmarkúan osztogatták a kiváltságos vendégeiknek.
A nagy és híres stráfokon aránylag kevés puskás vett részt. Többnyire a házigazda rokonai és szűk baráti köre, valamint néhány kiváltságos díszvendég. A résztvétel alapfeltétele volt, hogy megbízható, jó sörétlövő legyen az illető, hiszen magának a vadászat, valamint az állomány fenntartásának igen magas költségeit a házigazda többynire a lött nyulak eladásából fedezte.
A nyúlstráf egy kicsit U hajtás, de egy kicsit körvadászat is, de lényegben mindkettőtől különbözik. Az U hajtásnak az alja lekerekített, míg a pásztáé sarkos, hogy az úgynevezett sarokpuskások, az „excellens standokon” lévő díszvendégek sokkal több nyulat kapjanak, mint a szárnyakon levő puskások. Ezeket a kiváltságos lőálásokat azonban az akkori igazi sportvadászok kerülték. Kizárólag azért, mert a sarokra érkező nyulak lasúbbak voltak, és közelebbről kellet lőni őket, mint a szárnyakra érkezőket. Sokkal több lövés, összehasonlíthatatlanul kevesebb élvezet.
A nyústráfnak két alapvető része van: a frontja és a szárnyak. A frontban helyezkedik el a puskások zöme, a szárnyakon pedig a kiválóan vagy – inkább mondhatnánk – kifogástalanul, megbízhatóan lövő sportvadászok. A szárnyak kétszer akkorák, mint a front. A hajtás 10–15 kilométer hosszú volt, és 100–150 hajtó alkalmazását igényelte. Ez természetessen nem a teljes létszám, mert voltak még vadhordók, patronhordók, töltögetők, a vendégek személyes holmiját cipelő személyzet; a futárok, akik lóháton tartották a kapcsolatot a vadászat vezetője és a szárnyak irányítói között; a fogatosok, akik a lőtt vadat szállíttották, lajstromoztám, a terítéket készítették. A házigazdának kellet minden résztvevőnek a vadászat napján teljes ellátást, kommenciót (vadat) és fizetést biztosítania.
A rendelkezésre álló tótmegyeri adatok szerint (Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok) a valamivel több mint húszezer hektáros területről húsz vadásznap eredménye évi átlagban harmincezer apróvad volt. A rekordévnek számító 1933. esztendő eredménye 11850 nyúl, 10723 fácán és 14989 fogoly volt. A tótmegyeri világhírű terület mellett azonban a puszteszeri vadászatok sem maradtakk el sokkal. Sőt, ami a nyúl terítékét illeti, jóval túlszárnyalták a tótmegyerieket. Igaz, hogy fogolyból kevesebb volt. Itt külön ki kell hangsúlyozni hogy a tótmegyeri vadászterületről 25-30 fős – képzett és jól fizetett – vadászszemélyzet gondoskodott.
Bár nálunk Bácskában is voltak nagybirtokok, világhírű vadászok, és tartottak errefelé is évekig emlegetett vadászatokat, a tótmegyeri és a pusztaszeriek terítékét sohasem tudták megközelíteni. Zichy János gróf nagyvadászatain például az első világháború előtt voltak 400–500 nyulat elérő napi terítékek.
Végezetül említsük meg a bajsai Fácán Vadásztársaság centenáriuni nagyvadászatát, amely nem is olyan régen volt. Igazi nyulstráf, 150 résztvevővel, a teríték pedig közel járt a bácskai úri vadászatokéhoz, ugyanis egyetlen hajtásban 220 nyúl esett.
Forrás: Magyar Szó
