Az aranysakál „újkori” története Magyarországon mintegy 15-20 évre nyúlik vissza.
Újkori azért, mert bár őshonos ragadozónkról van szó, az 1989-ben kiadott Vörös Könyvben (Rakonczay 1989) már kipusztult fajként szerepel. Érdekesség viszont az, hogy a kipusztulttá nyilvánítása után szinte azonnal spontán visszatelepedése lett megfigyelhető a dél - nyugati országrészben, Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megyékben.

Több tanulmány is készült és jelenleg is folynak kutatások a faj újbóli „feltérképezésére” legalaposabb közülük a Szent István Egyetem és a Kaposvári Egyetem (Heltai és Lanszki 1997-2001) munkatársai által Somogy – és Baranya megyékben végzett.
Írásban bemutatják a fajt, annak rendszertani besorolásától a szociális és szaporodási struktúráján át a rókától való alapvető élőhelyi és morfológiai különbségekig. Megállapítják, hogy a megfigyelési és terítékadatok alapján akkori (1997 – 2001) elterjedése zömmel Magyarország déli részeire korlátozódik, hazai elterjedésének akkori központja pedig Somogy-, Baranya,- és Bács – Kiskun megyék területe.

A kutatók akkori konklúziója a fajjal kapcsolatosan a következő volt:
„Az aranysakál őshonos, Vörös Könyves ragadozónk. Legyünk büszkék arra, hogy
alkalmanként vadászterületeinken újra megpillanthatjuk és megmutathatjuk vendégeinknek is” (Heltai és Lanszki 2001)

Szintén nevezett kutatók 2001 – 2004-közötti időszakban – megcáfolandó az aranysakál visszatelepedése, terjeszkedése és mérhetetlen, vadban és háziállatokban okozott kártétele kapcsán kialakult rémhíreket – ürülékmintára alapozott táplálékfelmérést végeztek elterjedésének akkori (és jelenlegi egyik) központjában, a Baranya megyei Ormánságban. A vizsgálatok során megállapították, hogy az aranysakál táplálékának döntő hányada (72%) kisemlősökből tevődik össze, a minták alapján azonban nem zárható ki a hazai nagyvadfajaink rendszeres fogyasztása sem, bár a kutatók ezt akkor még a vadászatok kapcsán és az utánkeresések során fel nem lelt és területen maradó tetemekre vezették jórészt vissza.
Ugyanezen vizsgálat kapcsán a Somogy megyei Csököly – Mike térségében viszont megállapították, hogy a kora tavaszi időszakban a döntö mezei pocok arány (51%) mellett jelentős (41%) volt a vaddisznó, azon belül is a malac fogyasztása, ez az eredmény azonban kizárólag időszakosan bizonyította a táplálékban a nagyvad nagyarányú jelenlétét.
A vizsgálatok kapcsán a kutatók megállapítása a következő volt:
„Mindezek alapján – kellő óvatossággal és megalapozottsággal – cáfolhatjuk azokat a rémhíreket, amelyek a sakál által az apró- és különösen a nagyvadállományban okozott kárról számolnak be. Természetesen eredményeink alapján nem általánosíthatunk a teljes Kárpát-medencei sakálállomány táplálkozási szokásaira, a rendelkezésre álló források bizonyosan módosíthatják a táplálék-összetételt. Bízunk benne, hogy eredményeinkkel hozzájárulhatunk a valós alapokon nyugvó kezelési terv elkészítéséhez, illetve elejét vehetjük a sakálellenes hadjáratnak.” (Heltai, Lanszki 2004)

Somogy megye jelenlegi sakál – helyzete mára egy kissé átalakult. Míg a fent említett tanulmányok a sakál „újkori” történelmének kezdeti szakaszait tárták fel, az azóta bekövetkező exponenciális létszámnövekedés kapcsán a ragadozó kénytelen lehet a jövőben a szokásait megváltoztatni és a korábbi kisemlős – bázisról más táplálékra váltani. Különösen könnyen teszi ezt meg Somogy megyében, amely megye az adottságai kapcsán az ország egyik legnagyobb vadsűrűséggel „megáldott” megyéje, mára az éves nagyvad terítéke jócskán meghaladja a harmincezer darabot. Különösen fontos, hogy a 13 000 db-os éves szabadterületi vaddisznóterítékével minden tizedik sertevad itt kerül teítékre Magyarországon. Ha a sakál élő nagyvad – predációja soha nem is nyerne bizonyítást, a nagyvadelejtések melléktermékeként kint maradó (zsiger, fel nem kutatott sebzett vad) hatalmas fehérjebázisra mindenképp indikátorként (mint a holló) reagálna és reagál is az aranysakál. Ezt bizonyítandó egyes mintaterületeken célszerű lenne az említett zsigerek bizonyos időtartamban való folyamatos begyűjtése, vizsgálva közben az aranysakál táplálékbázis – csökkenésre adott válaszát. A terítékadatok magukért beszélnek. Az első sakál elejtések Somogyban (4 db) 1995-ben kezdődtek, amely szám pár év stagnációt követően 1999-től egyenletes, majd 2007-től exponenciális - növekedést mutat. A 2008-as évtől a somogyi teríték messze fölözi a mindaddig e-téren vezető szerepű Baranya megyét (204 – 270 db), majd 2010-ben az országos teríték 38 %-át, 2011-ben pedig közel a 45%-át teszi ki! Nyilvánvalóan közrejátszik ebben az is, hogy a vészjósló bejelentések hatására a vadászati hatóság 2010 évtől a jóváhagyott éves vadgazdálkodási tervekben – saját hatáskörben – feloldotta a megye teljes területén az aranysakál időszakos vadászati tilalmát (Keszthelyi 2012), magyarul egész évben vadászható. (Egyébként a 72/2012. (VIII.24.)VM rendelet az egész évben vadászható fajok közé emeli) Érdekesség, hogy bár Somogy megye mind a 86 vadgazdálkodási egységén szinte kivétel nélkül van jelen az aranysakál, ennek ellenére nagyon szoros összefüggést mutat a sűrűsége a nagyvad terítékadatokkal (létszámmal). A faj szempontjából a legfrekventáltabb részek még mindig a dél – nyugati, Somogynak Baranya megyével (Ormánság) határos területei, a Dráva – sík és Belső - Somogy (Lakócsa, Darány, Barcs Lábod térsége), de legalább ilyen sűrűségben van már jelen a sakál a megye középső területein (Mike, Csököly, Kadarkút, Nagybajom térsége), markánsan érintve mintegy 12 vadászatra jogosult területét és „ellenőrzése alá vonva” mintegy 150 000 ha somogyi vadászterületet. Természetesen attól a szakma nagymértékben elhatárolódik, amit a média sokszor ostoba hírverése a mindannyiszor megkérdőjelezhető bejelentések alapján felkap, miszerint: „Nappal is támadnak a nádifarkasok”, „Aranysakál tizedeli a birkaállományt Somogyban”, „Rettegnek a gazdák, 250 birkát tépett szét az aranysakál” és a többi. Viszont szakmai felelőtlenség volna a faj jelenlegi helyzetét elbagatellizálni azzal, hogy a nagyvadállományra a jelenlegi (helyenkénti) sűrűségével nincsen komoly hatással. Ezt megerősítendő, a Somogy Megyei Vadászok Szövetsége gyakorta kap megbízható, a területükön évtizedek óta szolgáló hivatásos vadászoktól olyan információkat, amelyeket mindenképpen komolyan kell venni, hiszen ők a szakmájuk letéteményesei és a mindenapjaikat a területen, kint élik. A hivatásos állomány egyértelműen tulajdonítja a sakál markáns jelenlétének az őzállomány helyenkénti csökkenését, amit az őz és sakál terítékadatok fordítottan arányos mivolta is igazol. (Buzgó 2012.) Ezen felül egybehangzó véleményük az, hogy a másik cél – préda a vaddisznó malac, amelyre a sakál család tudatosan vadászik és specializálódik – a vaddisznó sajátosan eltolódott ivarzási szokásai miatt – egész évben. Amíg a megfigyelések alapján a harcos koca egy malacot nagy biztonsággal véd meg több sakállal szemben, addig kettőt, vagy többet már nem. Meggyőző fotók állnak rendelkezésre a sakál kotoréka – ürege körüli vadmalac bőrök és koponyadarabok formájában, amelyek a fenti állítást bizonyítják. A nyár eleji időszakban gyakorta találkozni (terítéken) egyedül járó, elapasztott, de vemhes (un. tejlázon vemhesült) vaddisznó kocával, amely az időjárás vagy predátor okán elpusztult szaporulatot rögtön megpróbálja pótolni.
Az is vitathatatlan, hogy a gímszarvas és a dám a borjadzását követően, az első pár hétben különösen hevesen reagál a sakál közelségére és a gímtehén félreérthetetlen módon védi a borját a ragadozótól. Mindaddig azonban, amíg alkalmazott kutatás(ok) nem készülnek újra és újra a sakál helyzet pillanatnyi feltérképezésére, addig a megfigyelések csupán tájékoztató jellegű információk lesznek.
A Somogy Megyei Vadászok Szövetsége és a Somogy Megyei Vadászkamara a jövőben megyei vadgazdálkodási pályázatot kíván kiírni és koordinálni az érintett vadászatra jogosultak bevonásával és aktív részvételével. A pályázat lényege, hogy megyei forrásokból, szelektív és kíméletes élvefogó csapdák módszerismertetésével, kihelyezésével ragadozógazdálkodási programot indít, amelynek célja – túl a sakál csapdázási módszereinek erdményes bevezetésén – gyomortartalom vizsgálatokra alapozott táplálékanalízis.
2012. májusa óta Hajas Péter Pál a Nyugat Magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetének doktorandusza szervezésében történik a vonatkozó hazai és közösségi jogszabályoknak, valamint a kíméletes csapdázási szabványokról szóló nemzetközi megállapodás előírásainak egyaránt megfelelő visszatartó-kábeles csapdák tesztelése. Az előzetes eredmények azt mutatják, hogy a hazai vadgazdálkodási gyakorlat számára eddig ismeretlen eszközökkel az aranysakál ott is eredményesen csapdázható lehet, ahol magas a vaddisznó állománysűrűsége és hattyúnyak használata kerülendő.
A faj terjeszkedése országossá vált, a 19 megyéből kettő kivételével (Nógrád, Heves) mindenhol került már belőle terítékre (Buzgó 2012).
A szakma hozzáállása - a korábbi konklúziókat is figyelembe véve – az aranysakállal kapcsolatosan az, hogy őshonos visszatelepülő fajként, csúcsragadozóként, akár a barnamedvének, a hiúznak és a farkasnak, helye van a hazai faunában és jelenléte kívánatos. Precízebb, gyakorlati alapokon nyugvó megismerése, a faj szokásainak, élőhelyének, táplálkozásának mind aktuálisabb ismerete szükséges ahhoz, hogy a későbbiekben, mint jelenlévő hazai fajjal gazdálkodni tudjunk, mert ez mára vitathatatlanul szükségessé vált!

Felhasznált irodalom

Buzgó 2012: Az aranysakál előfordulása Magyarországon és vadgazdálkodási jelentősége, előadás, hivatásos vadászok éves továbbképzése, OMVK GYMS-megyei Területi Szervezete, Szany
Heltai M.,Szűcs E.,Lanszky J.,Szabó L. 2004: Az aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) új előfordulása Magyarországon, Állattani közlemények (2004)89:43-52.(2)
Heltai M., Lanszki J. 2001: Sakál vagy róka? Szent István Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék, Kaposvári Egyetem Ökológiai Munkacsoport
Heltai M., Lanszki J. 2004: Az aranysakál táplálkozási szokásai kutatási tapasztalatok alapján, Szent Isván Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék, Kaposvári Egyetem Ökológiai Munkacsoport
Keszthelyi T. 2012: Vadászati felügyelő személyes közlése, Somogy megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatóság Vadászati és Halászati Osztály Kaposvár

Kaposvár 2012-10-14 Kemenszky Péter