Olvasónk, dr. Fábián Lajos október 31-én, kedden hajnalban hozta terítékre a képen látható dámbikát a Hegyhát Vadásztársaság területén.

Kisszékely és Nagyszékely között, a tolnai dombok által rejtett szemet gyönyörködtető, rejtett, részben erdősült, változatos domborzatú területen. A kísérő Lacza Ferenc hivatásos vadász volt.

„Két éve járok ide vissza dámbikára vadászni. Feri egy korombeli, sokat látott hivatásos vadász, sokat tanultam már tőle. Mindig több napos vadászatokat tervezek, hogy tiszta fejjel, nyugodtan, minden percet élvezve és átgondolva tudjam az időmet kint tölteni a természetben, valamint ha már elveszem egy élőlény életét, azt tiszta fejjel, nyugodtan, pontosan, és szenvedést nem okozva tegyem. Már jóval pirkadat előtt, fél ötkor kimentünk a területre. Kocsit messze hátrahagyva csendben sétáltunk egy nedves avarral takart, így nem zörgő erdei ösvényen.

Úgy döntöttünk, hogy jó (kereszt) szél alól, az erdő szélén állva figyeljük szemben a keleti égbolt alatti nagy völgyet, amit helyenként csalitosok bontottak meg, egy-egy kisebb erdősült folttal. Az óraállítás miatt nyertünk egy kis időt reggel, durván fél hétkor már kelt a nap, de fél hattól már elég jól láttunk a pirkadó keleti égbolt alatt. 20 percen át figyeltük a szemben lévő nagy tarló felől az erdőbe visszaváltó vadat, egy bikát és három tarvadat. Lassan, meg-megállva szedegették a makkot a tölgyes szélén. 6 órakkor már lehetett bírálni, miután az engedélyt megkaptam, felkészültem, a távolság hozzávetőlegesen 150 méter… Megvártam, míg befordult és egy pontos szívlövéssel tűzben is rogyott a bika. Hát így történt.”

Forrás: Vadászlap