Az alábbi beszámolót Schneider Balázs olvasónk küldte:

„A történet valahol ott kezdődik, hogy tavaly decemberben töltöttem be a 40-et és mivel közel 5 éve vadászom, úgy éreztem eljött az idő, hogy elejtsem az első gímbikámat. Helyszínül egy baranyai területet választottam, mivel onnan származom és kedves számomra az a vidék.

Az első két kimenetel alkalmával (mindkettő délután/este volt) is láttunk bikákat, egyszer közel is kerültem a lövéshez, de valahogy mégsem úgy alakult…

December 27-én azonban taktikát váltottunk. Hajnalban érkeztünk a beremendi erdőhöz, reménykedve, hogy a vad jó szokásához híven az éjszakát az erdő melletti szántón töltötte.

Egyik szemünk nevetett, mert a keresőben népes bika rudlit láttunk, de a másik szemünk sírt, mert pont az erdő másik végénél voltak, és igencsak készültek beváltani nappali pihenőhelyükre.

Nem adtuk fel, gyors tempóban igyekeztünk becserkelni őket, ami elég jól sikerült, de az utolsó métereken nem volt már takarás és még vadászias lőtávolon kívül voltunk. Nem tehettünk mást, a keresőben csodáltuk a jobbnál jobb bikákat és persze kerestük is a nekem valót, hátha…. Kísérőm rutinos szeme hamar kiszúrta a feltűnően világos, dupla villás agancsú bikát. A sors, vagy inkább Diana úgy akarta, hogy valami oknál fogva ez egyik kis spíszer gondolt egyet és elindult az erdővel párhuzamosan felénk. Behúzódtunk az erdőbe és vártuk mi lesz. Nem gondoltuk (csak reménykedtünk benne), de kisbika magával húzta az egész rudlit, így előttünk vonultak el, alig 50-60 méter távolságban. Én ekkor már a céltávcsőben kerestem a bikámat. Nem volt nehéz megtalálni és amikor pontosan velünk szemben volt, valamiért megállt és pontosan rám nézett. Ekkor kapta a lövést. Még elindult a megriadt rudlival, de 20 méter után összerogyott és elcsendesedett. Nagy örömmel és meghatódottsággal vettem birtokba éltelem első bikáját. Felejthetetlen élmény volt!”

Forrás: Vadászlap