A Tálóközi Vadásztársaság (Tiszakeszi) területén lehetőségem adódott őzbakra vadászni. A párom úgy döntött, hogy a „tagi bakját” én lőhetem meg. Nagy öröm volt ez számomra, ennél szebb ajándékot nem is kaphat egy vadász!
Az elképzelésem az volt, hogy a kiszemelt bakot őznász idején hozom terítékre. A vadásztársaság elnökével, aki egyben kísérőm is volt, megbeszéltük a részleteket. Árpi felhívta a figyelmemet egy különleges bakra, amelynek feltűnően hosszú és vékony agancsszárai voltak, a szemágak pedig hiányoztak. Már az elmondottak alapján is tetszett nekem a bak. Az első alkalommal sokáig gyönyörködtem benne, bár lövésre nem került sor, mert messze volt, ráadásul megjelent egy rivális és elkergette. Hát így sikerült az első „találkozás”, de egyáltalán nem bántam! Izgatottan vártam a következő napokat, bízva abban, hogy valamelyik alkalommal csak sikerül meglőni. De a szerencse elpártolt tőlem... Egyszer el is hibáztam. Kísérőmmel úgy döntöttünk nem adjuk fel! Egyik este megbeszéltük, hogy másnap hajnalban újra kimegyünk. Ez akkor már legalább a hetedik alkalom volt, augusztus tizedike.

Kora reggel kiértünk a területre és elfoglaltuk a szokásos lest, megvártuk míg teljesen világos lesz. A napfelkelte gyönyörű volt, kárpótolt bennünket a korai kelésért.

Árpi elkezdett sípolni, először gida, majd suta hanggal próbálkozott, de a bak nem ugrott. Úgy gondoltuk, hogy egy másik helyről eredményesebb lesz a hívás, így lemásztunk a lesről. Éppen leértünk, amikor balra pillantva megláttam egy sutát a tarlón, mögötte pedig a bakomat. Szinte a semmiből kerültek elő és egyenesen felénk tartottak, de ahogy megmozdultam, el is ugrottak. Kicsit bosszankodtunk, de nem volt mit tenni, a vadászat már csak ilyen. Ezután elmentünk onnan, de délelőtt fél tízkor visszatértünk.

Most nem a lesre ültünk fel, hanem a bak tartózkodási helyével szemben, egy kukoricatábla szélében helyezkedtünk el, félig takarásban. Felállítottam a lőbotot, rátettem a puskámat, Árpi pedig sípolni kezdett. Minden úgy történt, ahogy eddig: nem volt eredmény. Kezdett egyre melegebb lenni, a nap szinte égetett. Éppen indulni akartunk, amikor szemből a bokrok takarásából kilépett egy suta. Láttuk, hogy mögötte mozog valami. A bak volt az! Körülbelül 70 méterre lehettek. A szívem a torkomban dobogott. Lőni viszont még nem tudtam, mert a testét takarták a cserjék. Szerencsére lépett egyet előre és ez elég volt. Mivel csak a fejét és a nyakát láttam, így kísérőm azt mondta, hogy lőjem nyakon. Nem is várhattam tovább, mert már nagyon figyelt. Meghúztam a „ravaszt”, a puska durranása megtörte a csendet. A bak tűzbe rogyott és nem mozdult többet. Nagyon boldog voltam és alig vártam, hogy odamehessek hozzá, de természetesen vártunk pár percet. Majd végre elindultunk. Amikor odaértem hozzá levettem a kalapomat és letérdeltem hozzá. Remegő kézzel fogtam meg az agancsát, ami valóban nagyon különleges volt. Ezután szájába tettük az utolsó falatot, majd megkaptam a töretet, amit büszkén tűztem fel a kalapomra. A bakot kürtszóval búcsúztattam.

A trófeabírálat eredménye: korát 5 évre becsülték, súlya pedig 257 gramm.

Forrás: HuntingPress