A Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. munkatársai nem arról híresek, hogy szeretnek sokáig üldögélni babérjaikon. Ahogy egy projekt beindításán sikeresen átlendülnek, máris valami újban törik a fejüket.
Ez a folyamat lehet lassabb vagy gyorsabb, annak nehézségi fokától függően. Ám téved, aki arra gondol, hogy a nehezebb feladatok, a magasra helyezett lécek miatt elkedvetlenedünk, netán meghátrálunk. Hosszabb vagy rövidebb idő alatt minden esetben elérjük céljainkat, közben minden pillanatban az lebeg a szemünk előtt, hogy vállalásainkat becsületbeli ügy teljesíteni.

A mostani vadászatig hosszú út vezetett, amit mi is csak az első lépéssel kezdhettünk, majd évek alatt sikerült a végére járnunk, illetve részben gurulnunk. De ide értünk. És megérte kivárni, tenni érte.

Évekkel ezelőtt merült fel először, hogy Magyarországon egyedülálló módon a mozgásukban korlátozottan élő, kerekesszékhez kötött vadásztársaink részére vadászati lehetőséget kínálhassunk. A külföldi vadászati kiállításokon rendszeresen megfordultak akár komoly hátrányokkal küszködő vadászok is, keresve a számukra is elérhető lehetőségeket.

Tudtuk, hogy több próbálkozás előzte már meg az ötletünket, nem a meleg vizet szerettük volna feltalálni. Csak olyan módon akartuk megtálalni ezt a lehetőséget, ahogyan előttünk azt itthon még senki sem tette meg. Másik végén igyekeztünk megfogni a megoldás fonalát, nem az eredményt, hanem az Embert tartva mindvégig szem előtt.

A legfőbb célkitűzésünk az volt és ma is ezért dolgozunk olyan lelkesen ezen az ügyön, hogy a testi hátrányokkal élők, ezeket a „fogyatékosságaikat” a vadászat alatt lehetőleg teljesen figyelmen kívül hagyhassák. A megérkezés pillanatától önmaguk lehessenek, ők vadásszanak, maguk mozogjanak a területen és a vadászházban is. Olyan élményt szerettünk volna a számukra adni, amiről később bártan, büszkén és őszintén elmondhatják: – Ezt én csináltam végig, a lehető legkevesebb külső segítséggel!

Németországból érkezett a Gyulaj Zrt. Tamási vadászterületének Óbíród Vadászházába Hans Wagner úr, aki már évtizedek óta kerekesszékben tölti mindennapjait, egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően. Önkéntes tűzoltóként másoknak segített a bajban, amikor sajnos maga is szinte kilátástalan helyzetbe került. De életkedve és optimizmusa nem hagyta el, ezt az örökké mosolygó és viccelődő vadászvendég le sem tagadhatta volna. Megérkezését követően azonnal nagyon jó kapcsolat alakult ki közte és a vadászházi személyzet, illetve a hivatásos vadászok között. Ez a bizalom aztán meg is alapozta a későbbi sikeres vadászatot.

Már első este egy rövid terepi ismerkedéssel kezdődött a program, a speciális igények szerint átalakított pick-up platón rögzített székéből. Nagyon örült, hogy sok vadat láthatott, hallhatta a gyulaji erdő legnagyobb csodáját, a dámbikák barcogását. Utána a vadászházban is jól feltalálta magát, ebben nagy segítségére volt a hazai sorstársai bevonásával megtervezett és átalakított, akadálymentesített kétágyas szoba, amelyben a kíséretében érkezett fiával együtt szálltak meg.

Majd másnap hajnalban jó korán a Határvölgyben voltak. A barcogó helyek között átváltó bikákat figyelték a kocsi platójáról, aminek a kialakítása lehetővé teszi a lesvadászatot is, rossz idő esetén a leereszthető ponyvával megóvva a vendéget az elemek viszontagságaitól. Ugyan lövéshez még nem jutott, de élményekkel telve mentek vissza egy gyors ebédre a vadászházhoz, hogy azt követően már jó kora délután a barcogó hely szívében leselkedhessenek.

Az erdőben kialakított rámpánál átgurult a gyeprácsokból álló cserkelő ösvényre, aminek a végén egy földi leskosár várta kísérőjével együtt. És a csendes várakozás meg hozta eredményét. A bikák lassan visszaszállingóztak teknőikhez, ő pedig a kísérővel való egyeztetést követően egyetlen, tiszta lövéssel terítékre hozta élete első lapátos dámbikáját.

Még ott helyben elkészült a teríték, kattogtak a fényképezőgépek, majd a vadászházhoz visszaérve újabb teríték készült, ahol Wagner úr a vadászatot végig felvevő filmes stábnak adott nyilatkozatában elmesélhette érzéseit, gondolatait, valamint kifejezte őszinte örömét, amiért ilyen csodálatos területen vadászhatott és ráadásul egy kiváló dámtrófeához is jutott. Már régóta lemondott róla, ám most álma valóra vált. A következő reggel a pihenésé volt, a hirtelen jött sok élmény miatt kissé megfáradt a sikeres elejtő, de este még egy malacot azért sikerült lőnie egy dagonya mellett leselkedve.

A búcsú pillanataiban elutazás előtt még elmondta, hogy az egész mozgáskorlátozott vadásztársadalom nevében fejezi ki köszönetét, amiért a Gyulaj Zrt. ilyen nemes ügyben vállalt szolgálatot és biztosított minket arról, hogy ezt a véleményét odahaza sem fogja véka alá rejteni. Minden lehetséges módon azon lesz, hogy erről minél több sorstársa értesüljön a jövőben.

A magam részéről elsőként az az öröm jut eszembe, amit az elejtő arcán láttam a terítéken fekvő dámbika mellett. Ennél nagyobb elismerést senki sem tudott volna ezekben a pillanatokban nekünk adni. Ugyan akkor természetesen van bennünk némi büszkeség is, hiszen nagy fába vágott fejszénk éle nem csorbult ki, sőt olyan bevonatot kapott, aminek segítségével bátran állunk a következő feladatok elé. Ugyanis ez a sikeres vadászat nem valaminek a végét jelenti számunkra, de sokkal inkább az út tényleges elejét, amikor a helyben járásból végre elindulhatunk.

Elindulhatunk egy nemes cél felé, hogy a jelenlegi szerény körülményeket némileg kibővítve, újabb vadászokat is hasonló élményekhez juttassunk Wagner úrhoz hasonló módon, akinek a segítségével bebizonyíthattuk, hogy van helye az emberségnek a mostani, kissé túlpörgetett világunkban is.

Forrás: HuntingPress