Édesapámnak köszönhettem, hogy az idei évtől vadászati jogot kaptam a Besenyszögi Vadásztársaságnál mint egyesületi tag. Gyermekkoromtól kezdve ismertem, és jártam a terület csatornapartjait, nádasait, kisebb facsoportjait,és erdőségét.

Egy szép szeptemberi nap elhatároztam, hogy a naplementét az Erdészházi erdőn töltöm. Kiérve az erdőre „friss” nyomokra lettem figyelmes; ismertem, régóta a berek lakója volt. Tudtam, hogy bent a tölgyfák között van egy „lakás”, amely olyan, mint egy több szintes „panelház”... Itt élt a nyomnak a gazdája, akit csak nagyon ritkán látni.

Becsülni nem mertem, sem a súlyát, sem a korát, viszont nagyon kíváncsi voltam rá. Jó volt a szelem, valahonnan a vár felől fújhatott. Olyan 50-60 méterre lehetett tőlem, ezért egy szimpatikus tölgyfa tövénél ültem a „kis székemen” és vártam. Teltek a percek, megnyugodott az erdő, a mögöttem lévő tisztásra megérkezett a szokásos útjára induló, méltatlankodó suta. Szorosan követték a gidái, hamar megnyugodtak, így én is jobban szemügyre tudtam őket venni.

Rohamosan telt az idő már szinte alig láttam a távolodó őzeket, így eldöntöttem, hogy elindulok a nyiladék felé. Tudtam, hogy mire kiérek már sötét lesz. Felállva, összecsomagoltam kisszékem a ütött-kopott orosz „társamat” kiürítve felvettem vállamra.

Ebben a pillanatban az erdő csendjét avarmozgás törte meg. A hang alapján nem egér volt, viszont nem is volt nagyobb testű vad. A lehető leggyorsabban újra töltöttem az „oroszt”, idő már nem volt székre ülni, így maradt a föld.

Látni még nem láttam, a fák közül jött a hang… Valami egészen különös hangot hallottam, mintha röfögés lett volna, de valahogy mégsem. Lassan a vállhoz került a puska, vártam, de az időből már majdnem kicsúsztam. Ebben a pillanatban két tölgyfa között zörögve, „röfögve” megjelent egy borz. A tisztás felé vette az irányt. Amikor megfelelő lőtávolságba került meghúztam az elsütő billentyűt. Nem volt szükség ismétlésre. Pár perc eltelt mire elillant a „vadászlázam” és elindultam felé. Gyönyörű kort megért ez a kan borz. A fogazata szinte teljesen lekopott, a súlyát 20 kilogrammra saccoltam. A végső tiszteletet megadva hazaindultam vele. Pár nap után beküldtem bírálatra; hatalmas örömömre ezüst éremmel jutalmazták a bírálók az Erdészházi erdő lakóját...

Forrás: HuntingPress