Az alábbi élménybeszámolót egyik olvasónktól, Ugray Attilától kaptuk:

Bár egy kiváló adottságú területen vagyok tag az Északi-középhegységben (Nógrád megyében), drága kedves feleségem jól tudta, hogy a vágyam egy Dél-dunántúli gímbika elejtése. A hátam mögött családtagokat és barátokat megmozgatva sikerült megtalálnia a módját, hogy álmom teljesülhessen.

Először szeptember legelején voltunk „lent”, de az időjárás meghiúsította a terveinket. Szeptember 20-án úgy mentem vissza a területre, hogy „addig maradok, amíg meg nem lőjük a bikát”. Mindjárt az első este, a fák lombjait vadul tépő szél ellenére sikerült elejtenem ezt a kiváló vadat.

Egy erdőtömbök közé ültetett lucerna földre ültünk ki. Mentünk volna cserkelni, de a nagy szélben nem nagyon hallottunk semmit. Felültünk a lesre, majd néhány perc múlva egy nagyon ígéretes, hat kiló körüli bika terelte ki elénk egy szem háremhölgyét. Néhány percig kint időztek, aztán beváltottak a lucerna túloldalán lévő sűrűbe. Ezután körülbelül egy órán keresztül csak őzek jöttek ki. A fel-feltámadó szélben néha mintha bőgést hallottunk volna, de azt is csak messzebbről.

Háromnegyed hét körül megszólalt egy bika a lucerna és a mögöttünk húzódó lábas tölgyerdő sarkában. Végigfutott a hideg a hátamon, ahogy tudatosult bennem, hogy a hang gazdája nem lehet egy fiatal bika, ráadásul meglehetősen közel is van. Először egy öt kiló körüli kamasz futott ki nyílsebesen a lucerna közepére, megállt és idegesen nézett hátrafelé; éppen abba az irányba, ahonnan a határozott orgánumot hallottuk. A hivatásos vadász – Karcsi – egyszer csak megszólalt: kint van a nagy bika. Jómagam ekkor még nem láttam. Karcsi utasítására kihajoltam a lesből. Ekkor megláttam az ágak között a gyönyörű koronákat, amelyek az erdő szélén kényelmesen „lépegetettek” felénk. Hatalmasat dobbant a szívem. Majdnem akkorát , mint amikor tizenöt másodperccel később megláttam a vastag nyakú, szürkésbarnás testet kilépni a takarásból. Karcsi egy gyors bírálat után megadta a várva várt felhatalmazást: megállítom, és amint áll lőhetsz. Tehénhangot imitálva kérte megállásra a bikát és az meg is torpan. Lőttem. A bika jól jelezte a találatot, és rögtön megkezdte a körülbelül nyolcvan méteres halálvágtáját. Láttuk, ahogy betegen fut, majd amikor már a fejét is húzta a föld felé tudtuk, hogy az utánkeresés ma elmarad. Nem ért el a sűrűig, még a lucernán eldőlt. A „kötelező cigarettaszünet” letelte után, kalapunkat levéve, alázattal léptünk oda a már élettelen bikához.

Gyönyörű páros tizennégyes, somogyi dalia. Pont egy ilyet szerettem volna lőni, egy igazi somogyit! Színre, vastagságra, koronára, formára… Az agancs súlya 8,60 kilogramm lett. A bírálati adatokat még nem tudom.

Forrás: Vadászlap