Az alábbi beszámolót egy kedves olvasónktól Mihály Jánostól kaptuk, akinek volt szerencséje Október végén, még barcogásban egy dámbikát terítékre hoznia a NEFAG Zrt. pusztavacsi területén.

„Október végén, annak is egyik nagyon esős napját sikerült kiválasztanom, hogy dámbikára induljak vadászni.

A cél a NEFAG Zrt. pusztavacsi erdészete volt. Az eső egész odavezető úton hihetetlen intenzitással szakadt. Az erdészetigazgató telefonon megnyugtatott, hogy jó barcogás van az erdőn, hiába esik.

Érkezés után gyors átöltözés, és már ugrottunk is a kísérő vadász Papp Norci terepjárójába, akivel már sok közös izgalmas vadászatunk volt.

Minden vadász, eléri azt a kort, amikor már nem kapkod, hanem türelmesen megvárja, azt „A” – vadat, amelyet neki szánt a sors. Ebben a korban vagyok magam is. A kuriózumot kerestem, ami más, mint a többi. Nem szebb nem nagyobb, hanem más. Norci útközben biztatott, hogy két olyan bikát is tud, amit ha meglátok, megnyalom a szám szélét.

Az eső közben egyre szakadt. Kiérve az erdőbe megálltunk hallgatózni, de az eső cseppek kopogásán kívül semmi sem hallatszott. Még a szél sem sóhajtott. Nem volt más választásunk magunkra öltöttük az esőköpenyeinket. Valamennyire alátuszkoltam a puskámat is és nekivágtunk az ismert barcogó területek gyalogos felderítéséhez. Az első helyen nem jártunk szerencsével, semmit sem láttunk.

Aztán a második cserkelés közben a vastag felhőkön keresztül ránk mosolygott Diána.

7-8 bika is barcogott egy focipályányi területen. Volt, amelyik a teknőjében fújta, volt a melyik a teheneket kerülgette. A ritkás erdőben egy tuskósor volt a segítségünkre, hogy a kb. 300 m-re levő társaságot becserkésszük. Már az első távcsövezésnél megláttam az „Én bikámat”! Ahogyan a lapát felső része befele hajlott, az a látvány megfogott.

„Az a behajlott agancsú, az nagyon tetszik.”- súgtam oda kísérőmnek. – Norci nem szólt, csak gondosan figyelte a bikát. „Lopjunk távolságot!” – adta ki a vezényszót.

A sok tehén, figyelő szeme nem volt elég, még szemből a tuskósor felénk eső oldaláról is érkezett egy bika, három tehénnel.

Lapultunk, a földre kuporodva, amennyire csak tudtunk. Szerencsére elmentek, anélkül, hogy észrevettek volna. – Egy emberként sóhajtottunk fel.

Lassan csúsztunk tovább törpe járásban, amíg az eddig figyelt csapattal egy vonalba nem értünk.

Ismét feszült percek következtek, mert a tuskósor túloldalán tőlünk kb. 15 méterre önfeledten fújta szerelmi dalát egy kanalas ifjonc.

A kísérőm pedig csak távcsövezett, figyelt és bírált. Az „én bikám” pedig csak űzte a teheneket és nem hagyta magát megnézni. De Norcin nem lehetett kifogni, figyelt és bírált gondosan, mert a nedves agancs csalóka.

Készülj, lehelte nekem a távcső mögül a barátom, ha a behajlós megáll, akkor lőheted.

Vesztére megállt, ránk nézett, tett egy tétova lépést felénk, de a golyó megállította. Lassan megfordult és elindult az erdő felé, néhány lépés „halálvágta” után megállt és összeroskadt.

Boldogan borultunk egymás nyakába. Hiszen ami most néhány perc olvasás, az 1 órányi cserkelés, kuporgás, ázás és figyelés volt.

Mindenki ismeri az érzést, amikor a lövés után boldogan, de szomorúan lépkedünk az elejtett vad felé: Ebben az állapotban lépkedtem én is az őszi avaron.

Észre sem vettük, hogy közben elállt az eső!

Köszönet a kísérőnek és az erdőnek, hogy ilyen élménnyel ajándékoztak meg.”

Forrás: Mihály János