Óvatosan magam mellé teszem a messzelátót, aztán hátradőlök, és élvezem, ahogy a nap gyengéden megsimítja arcomat. Szememet becsukom, és arra gondolok, hogy nekem van a világon a legjobb dolgom.
A falu felől a szél lágyan hozza az esti harangszót, amelynek lélekébresztően finom, de határozott kondulásai szétfolynak az előttem nyújtózkodó réten. A magasles mellett fácánkakas zörgeti szárnyait, s közben teli torokból kiabál. Felborzolt tollal megrázza magát, majd büszkén és délcegen, mint egy spanyol matador eltűnik a sűrűben. A bokrok közt pacsirta dalol, mint valami hősszerelmes, kinek minden bokorban terem szerető, és éppen felettem egy gólya lobogtatja méretes szárnyait. Tavasz van, fiókanevelő, szárba szökkenő, mindent felébresztő, szerelmes tavasz. Hát csoda, hogy jól érzem magam?
Újból felemelem a messzelátót, és körbekémlelek. Őzbakot szeretnék lőni. De nem ám olyan „hatos” bakot, amelyik minden bokorban megterem, hanem valami különleges formájú, ághiányos vagy netán „gyilkos” agancsú öreglegényre fáj a fogam. Azt mondja a vadőr, hogy ezen a réten van egy „gyilkos” bak, későn jár, de helyét jól tartja. Őt várom tehát, vele szeretnék „randevúzni”. Már vagy egy tucatszor leskelődtem utána, de még nem volt „szerencsénk” egymáshoz.
Körbefordulok távcsövemmel, és egy kölyökróka ugrik a képbe. Kíváncsian botladozik a térdig érő ritkás fűben. Úgy látom, egyedül van, és minden érdekli. Okos kis fejét kapkodva forgatja minden egyes mozduló pille vagy bogár után. Mindenben a kihívást, a játékot látja. Leeresztem a távcsövet, és a les sarkába támasztott puskámra nézek.
– Lődd már meg, mire vársz! Mindjárt megugrik, aztán lesheted… – parancsolgat apróvadért aggódó, mindig realistán gondolkodó énem. – Hát lenne szíved…? – teszi fel a kérdést másik, „gyengébbik” énem.
Végül is a siheder ravaszdi oldja meg vívódásomat, mert egy szempillantás alatt besurran az erdőbe, és úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna.
A nap már megágyazott magának, és én összébb húzom a vékonyka kabátot, mert tavasz ide vagy oda, igencsak hűvös lett. A fák és a bokrok is kezdenek ásítozni, és már-már ők is bebújnak az esti sötétség vetette paplanok közé. Éppen azon gondolkodom, hogy vagy a vadőr lódított, vagy az említett őzbak nem tartózkodik itthon, és én hiába várom itt állig begombolkozva, gyilkos szándékkal, amikor egy őzforma árny lép ki a rétre. Lassan, csipegetve halad a rét közepe felé, miközben időm egyre fogy, vészesen sötétedik. Hirtelen felkapja fejét, és jobb első lábával dobbant egyet. Úgy látszik, valami gyanús lehet neki, mert pontosan felém figyel. Azt már látom, hogy bak, és nem is a fiatalabbjából, de mivel szemben áll, pontosan elbírálni nem tudom. Végre oldalra fordítja fejét, és már látom is, hogy az ág nélküli, „gyilkos” bakkal van dolgom (mégiscsak jó gyerek ez a vadőr). A messzelátót leteszem, és csendesen a puskámért nyúlok…
Töret gyanánt kalapomra illatos akácvirágot tűzök, és hazáig lágy tücsökzene kísér, amelybe mámoros békaszó vegyül.
Forrás: MNO