Mikor jön már az a nyavalyás vonat? – mérgelődök magamban, és közben ütemesen egyik lábamról a másikra állok.
Fázom. A peronon szabadon és önfeledten táncol a novemberi fagyos szél, semmit nem törődve a korai időponttal és a vonatra várókkal. Aztán amikor a közeli távolban megpillantom a szépen lassan, már-már méltóságteljesen sikló vonatot, remegő kézzel nyúlok bőröndöm után. Végre.

Hamar fellépek, és rögtön, az első kupéban letelepedtem. A helyiségben erős fény és álmosító meleg uralkodik, ami azonnali felüdülést hoz átfázott tagjaimnak. Rajtam kívül még ketten vannak a kupéban: egy nagydarab, idős hölgy némi bajusszal és a hozzá tartozó békebeli, alumínium ételdoboz, amelyben jó pár darab rántott csirkecomb várja az üdvözítő megsemmisülést.

Csomagomat gondosan elhelyezem, kényelmesen bevackolom magam, és előre megfontoltan próbálnék még egy kicsit aludni, hiszen nagyon korán keltem, és amúgy is messze van még a főváros. Ám amint a vonat elindul, a hölgy, aki fejkendőt visel, és férfikarórát hord, kicsattintja bicskáját, és nekilát eltüntetni a néhai csirke közlekedésre szolgáló alkatrészeit. (Évtizedes megfigyeléseim és a hazai vasúthálózaton utasként eltöltött számtalan óra feljogosít arra a már-már tudományos megállapításra, hogy földöntúli és misztikus összefüggés van a mozgó vonat és a rajta utazó emberek gyomra között. Alapozom ezt a tényt arra, hogy amint az előbb említett sínpáron futó jármű helyváltoztatása megkezdődik, a magyar ember – ha kell, ha nem – azonnal enni, inni, táplálkozni kezd.)

Eközben én a vonat mellett elsuhanó, havas tájon járatom álomra áhítozó szemeimet, boldogan és elégedetten gondolok vissza a kora hajnali, gyönyörű vadászatra és az utána következő, szintén gyönyörű, reggelire elfogyasztott szarvasborjúpörköltre – hála érte szeretett nagynénémnek –, ami kellően csípős és kellően nagy adag volt. (Joggal kérdezheti a tisztelt olvasó, hogy lehet reggelire pörköltet enni. A válasz kézenfekvő és roppant egyszerű: kanállal.)

De térjünk vissza inkább a hölgyhöz, aki éppen most csukta össze kését. Száját gondosan megtörli hatalmas, patyolat zsebkendőjébe, majd méretes, csatos fekete retiküljéből egy papírtasakot vesz elő. A zacskón felirat: Rétesliszt. Ám ez csak álca. Ugyanis a malomipari termék helyett jó néhány illatos rétes lapul a zacskóban.

– Káposztás… – állapítom meg magamban, és már nem tudok aludni.

Röpke tíz perc alatt az idős hölgy eltünteti a zacskó teljes tartalmát, szám szerint négy darabot. A fokozatosságot és a rendszerelvűséget betartva, Alsógalla megállónál a feneketlennek tűnő műbőr poggyászból előkerül egy üveg sör, ami Szárligetnél már csak emlék. Ezek után elégedetten hátradőlve büfög egy aprócskát, kezét szája elé kapva, minden zavar nélkül elnézést kér. Gondosan elpakol, öreg kendőjét megigazítja, kezét ölébe téve összekulcsolja, és mielőtt elaludna, megkér – mivel én úgysem alszom –, keltsem már fel Kelenföldnél.

Forrás: MNO