Mélabúsan lóg egy öreg kép szobám trófeákkal tarkított falán. Ezt a nyomatot – mert igazából ez egy reprodukció valamelyik neves festő alkotásáról – még Öregapám "hagyatékából" örököltem.

Pénzbeli értéke szinte semmi – hacsak a keretet nem számolom –, de megválni tőle sohasem tudnék. Semmi pénzért. Mert ez a lírai realizmussal megfestett kép nemcsak úgy magányosan lóg a falon, mint bármely más, közönséges festmény, hanem lelkem kitárt ablakából megcsillanó drága üvegcserép, egy röpke, de végtelen pillanat. Minden és semmi egyszerre. Valóság és képzelet szünet nélküli lenyomata.

Ábránd.

Egy méter széles, ötven centi magas eső áztatta őszi erdő.

Tölgyes.

Rettenthetetlen szálfák magaslanak az ég felé, a távolban köd rejti el gondosan vigyázva a messzeséget, és a csendes pagony alján már készül a téli takaró, az avarpaplan.

A kép középpontjában egy távolodó pár látható.
Talán férj és feleség.

Összebújva, vasalt ernyő alatt lépkednek a csendes szonettet kopogó esőcseppek alatt, és éppen egy pocsolyához érnek. A nő egyik kezével összefogja szoknyája szélét, és úgy próbál túljutni a vízzel teli, sáros mélyedésen. A férfira támaszkodik. Mindig és mindenkor. Megbízik benne. A férfi fején vadászkalap, az ernyőt csak a nő miatt tartja, amúgy haszontalan dolognak véli. Így egymásba karolva sétálnak az őszi, csöpögős erdőben. Ketten, de mégsem egyedül, hiszen van még egy alak a képen, egy szürke árnyék, egy megbízható mindenes, egy „belső” ember. Ő előttük jár úgy tizenöt-húsz lépéssel. Nyakát behúzva, elázva, alázatosan, de büszkén lépked kopott kalapja alatt, vállán kiszolgált hadipuska.

Ő az erdőkerülő.

Bár háttal állnak, a férjen jól látható, hogy ezt az egész sétálósdit csak a feleség miatt kénytelen elviselni. Hiszen megtanulta már, jobb a békesség… Amúgy pedig sokkal szívesebben bandukolna a kerülő mellett, hiszen a két férfi többnyire együtt szokta járni a titokzatos erdőt hűvös estéken és még hűvösebb hajnalokon árnyékként surranó, titokzatos vad után kutatva. Jól ismerik még egymás gondolatát is, de a sors úgy rendelte, hogy egyikük szolga, a másikuk pedig úr lett. De csak akkor, ha nem az erdőn vannak… Az erdőn ugyanis nincsenek szolgák és urak, főnökök és beosztottak, alá- és fölérendelt emberi viszonyok és létezések.

Csak születés és elmúlás.

Itt nem kell szemlesütve magyarázni, hogy szükség van a vadászatra. Itt a becsület nem üres frázis, hanem alapvetés. A törvény az törvény, nem pedig legyintés a semmibe. Itt a rend az Rend. Mindig és mindenkor.

Ezt kaptam mindössze örökül Öregapámtól, egy megkopott, 1979-es, fényképes villamosbérlettel, pár darab cipészárral és a vadászat, az erdő, a vad mindenkori vágyával, szeretetével. A képen – talán – október van.

Forrás: MNO