Egy tavaszi hajnali les vagy cserkelés az egyik legjobb, legnagyszerűbb élmény, amelyben vadászember részesülhet.

Vannak persze olyan elkerülhetetlen tényezők, mint a korán kelés, a gyors készülődés, a hamar felhörpintett forró kávé, a kapkodó öltözködés vagy a kifelé menet legyűrt darab kenyér. Mindettől függetlenül van ezekben a reggelekben valami könnyed szépség, valami titkolt vágy.

Ami ezt még fokozza, felemeli, az az ezerféle illat és a színkavalkád, amely az embert annyira megigézi, rabul ejti, hogy szájtátva pislog, és meglehetősen aprónak és jelentéktelennek érzi magát a mindenségben.

És ebben az érintetlen tisztaságban valahol Vivaldi muzsikája csendül apró harmatcseppeken…

Most már bizonyos, hogy a világot csakis egy ilyen hajnali pillanatban teremthette széles jókedvében a Jóisten.
Mindez persze csak olyankor igaz és érvényes, ha nem lepi meg és takarja be idővel a revírt egy jókora, zamatos párafelhő.

Mert akkor harangoztak…

Lőni nem igazán lehet, nézelődni még nehezebb, úgyhogy marad a hallgatózás és a nagy dolgokon való elmélkedés. Azután, ha már ezeket is meguntuk, akkor el lehet ballagni hazafelé, lógó orral és az estéli vadászat páramentes reményével.

Már én is éppen a vadászházi bőséges reggeli után vágyakoztam, amikor is nagy gondolkodásomat – a világ jobbról balra vagy éppen balról jobbra forgásának elméletéről – rég nem hallott és barátságos, szépen ismétlődő kakukkszó akasztotta meg. Ettől tele lett a lelkem, és már nem érdekelt a pára őzbakokat rejtő homálya, amely időközben annyira megvastagodott, hogy gond nélkül fel lehetett volna kockázni és kiosztani ínségesebb időkre.

Előbukkantak az apró madarak százainak csilingelő, fülvidító, csengő-bongó hangjai, és egyszerre élet költözött a fehér paplanba. Aminek már csak azért is örültem, mert az előttem elheverő arasznyi magas, zöldellő búzamező és a felette mozdulatlanul várakozó hófehér párarengeteg összhatása majdhogynem annyira megbabonázott, hogy már-már kimondtam: hajrá, Fradi! A parányi teremtmények megmentették és egyben fel is vidították piros-kék színekben pompázó angyalföldi szívemet.

Kisvártatva jött még két veszekedő réce, megszólaltak a falubéli harangok, és valahol bánatosan felbődült egy tehén, követelve a reggeli tejleadást. De a lesem előtt semmi, de semmi nem történt. Úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük: kínkeserves lassan született meg a reggel.

Éppen belenyugodtam, hogy ma semmilyen sorsra nem teszek pecsétet, és az alkalmi némaságot fogadó puskámat a vállamra lódítva elinduljak, amikor barátom felől lövés hallatszott.

Hamarjában kiléptem, és már láttam is a büszke vadászt, kalapján színpompás tavaszi törettel és orcáján fülig érő boldogsággal. „Megtört a jég…” – mondta csendes örömmel, amelyben én is osztoztam, mert eleddig Szent Hubertusz csak incselkedve mutogatta neki az őzbakokat, de ezen a hajnalon – egy párában fürdőzőt – oda is adott.

Forrás: MNO