„Ahogy különböznek egymástól az egypetéjű ikrek is, úgy mindig mások az erdőben eltöltött percek, még ha ugyanabban az időpontban ugyanazt a helyet látogatjuk is nap mint nap.
Minden alkalom valami mást kínál, s ez a változatosság adja meg a vadászatnak azt, amit az éteknek a fűszer. Ezért szeretem.” Egy szlovákiai szarvasbika vadászat története.

Nálunk szeptember közepén kezdenek igazán hallatni magukról a szarvasbikák. Addigi morgásuk akkor vált át abba a bizonyos hangba, mely aztán bizsergésként futkos az ember testében. Már akiében. Én minden évben átélem ezt az érzést. Most még jobban. A zsebemben lapul ugyanis az engedély egy középkorú, az állományba nem való egyed elejtésére. Jobb időt nem is kívánhattam volna: éjszaka szemerkélt az eső, reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk. A felázott avar halkká teszi a lépteket, segít becserkelni az óvatos vadat. Könnyebben ki tudom kerülni a csupa fül, éber teheneket, amelyek testőrként őrzik a hárem urát. Szép tervek, de mint az lenni szokott, ember tervez, Isten végez. Minden másképp történt.

Mivel a bőgés java része a falunkat északkeleti irányból övező erdőrészben zajlik, természetese én is erre fogom keresni a jó szerencsémet. A dombságnak ezt az oldalát gyertyán-bükkös alkotja, de a kisebb foltokban található tölgyesek is tipikusak ezen a vidéken. Fent a tetőn már fenyők is gazdagítják a természet repertoárját, erdei rétek, sűrűk. Vadászterületünk tán legszebb része ez.

Délután háromkor nekivágok a kaptatónak. Most, az elején, inkább a nyomokra vagyok kíváncsi, igyekszem felfedni a vad váltóit. Fokozatosan bejárom a környéket, és kiolvasok mindent abból a könyvből, amelyet a szarvasok tudatlanul írtak csülkeikkel a reggel folyamán. Elégedett is vagyok. Megtudtam mindent, amit akartam. Sőt, sok helyen éreztem is a rigyető bikák jellegzetes szagát. Hét óra körül meg is szólalt az első. Bizonyára az öreg tizenhatos, amelyiket tavaly láthattam. Nagy óvatosan ott is hagyom a színt, hiszen besötétedett.

Másnap reggel, jóval a munkahelyre indulásom előtt, házunk kapujában hallgatózok. Sok bika hallatja a hangját kint, a lucernásban. Gondolom pirkadatkor majd visszaváltanak az erdőbe. Vadászláztól reszket a testem, mennék utánuk, de nem tehetem, arra még várni kell. Majd délután.

A kései délután az Antulkán talál. Így nevezik a Ragályi-parlag egyik rétjét, melynek szögletében ülőkét eszkábáltunk valaha. Mögötte mély töbrök, ormaikon a szarvasok kedvelt nappali pihenőhelye. Leül az egyszemélyes publikum, várom a szereplőket. A díszlet csodálatos, csak komor, szürke felhőkkel toldották meg. Nem is kell sokáig várnom, elered az eső. Magammal nem törődöm, de rendületlen elhatározásomat, hogy megvárom az estét, lassan már csak a sok megtett kilométer alapozza. Ám amint ezek az alapok is kezdenek imbolyogni, az optimizmusom is kezd ködként szétfoszlani, megszólal alattam egy bika. Amolyan unott, lusta hangon. Ez elég ahhoz, hogy felborzolja vadászösztönöm. Gyorsan megállapítom a szél irányát, s irány felé. Azt, hogy lővilágig nem jön ki a rétre, tudom, mivel ilyen időben hamarabb érkezik az este. Egy meredeken találom magam, ahol a vad kitaposta ösvényen lopom a távolságot. Az, hogy lopom, szó szerint értendő. Egy hibás lépés, csúszás az áhított cél elriasztásával járna, vagy a mélybe való zuhanással. Szívem a fejemben lüktet, bár nem is tudom, hogy néz ki a bika, meglőhetem-e. Ömlik rólam a verejték, az esőtől is keserű az ajkam. Mint viharban eltévedt hajóknak a világítótorony, nekem útmutatóként a bőgés szolgál. Muszáj megállni, a tüdőm levegőért kiált. Rövid kémlelődés után hatalmas sötét árnyat pillantok meg a túlsó hegyoldalban. Agancsát az ott okvetetlenkedő csipkebokor takarja. Kúszva araszolok a katlan aljára, onnan jobban szemügyre vehetném. Félúton tartok, amikor megmozdul a vad. Komótosan elindul, nem vár be. Még a távolban látom, páratlan tízes, pont ilyenre vágyom. Itt a vége. Legalábbis mára. Csalódott volnék? Nem mondhatnám. Giccs volna mindjárt, első alkalommal sikeresnek lenni.

A hazafelé vezető úton egy ázott szántáson kényszerülök átkelni. Irdatlan, embert próbáló dolog. Hessegetem magamtól a komor gondolatokat. Muszáj ezt csinálni? Ki kényszerít rá? Ennyit szenvedni, hiába. Mennyivel könnyebb azoknak a vadászoknak, akik kényelmesen kivitetik magukat egy magasleshez, várnak picit, míg felbukkan a mások által számukra kiszemelt vad, majd, durr, elejtik! De mennyivel szegényebb az élményük is. Kivittek, lőttem. Ám létezik a vadászembernek az a kategóriája is, kivel egy füstös kocsma sarkában találkozhatunk alkalomadtán. Öltözéke szerény, maga sok évtizedet megélt, látszólag mogorván, csendben ül. Az ilyennel érdemes szóba elegyedni, tanácsai aranyat érnek. Vadászszobáját nem ékesítik kapitális trófeák, hanem csökött, hibás agancsok. Ő az, aki azzal dicsekszik, melyik sózót töltötte fel, melyik etető szorul javításra. Megemlíti a vén sutát, mely már hosszú ideje nem hoz utódokat a világra, vagy hogy hol váltanak ki a rég keresett disznók, melyek a búzaföldeket gyérítik.

Régen rászolgált az engedélyre, egy mutatós trófeás vad elejtésére, de mert társulatának a működéshez bevételre van szüksége, rendszerint lemond a jutalomról. Csak kísérőként van jelen a vendégvadász eredményes terítékénél. Csak az átélt emlékei maradnak neki, amelyeket ritkán tud megosztani valakivel. (Csak?)

Bikát szeretnél lőni? Érdemeld ki magadnak! Ezzel a késztetéssel harmadjára mászom meg a hegyet. A tegnapi bika fekvőhelyétől nem messze szeretnék várakozni. Nyári idő fogad, eső nem várható. Nagy kerülőt teszek, mellőzöm az esti sárrengeteget. Ez annyit jelent, hogy toronyiránt kell felkapaszkodni a meredeken, ha nem akarom pazarolni a drága időt. Nem érzek szomjúságot, fáradtságot, újult erővel vágok neki. Fél óra múlva végre helyben vagyok. Kiváló posztot találtam egy óriási bükkfa takarásában. Hogy ily nehezen megközelíthető helyen nőtt, megvédte őt a láncfűrészektől. Átvészelte az emberiség poklát is, a két világháborút. Ami örökre megbélyegezte az a pár gyalázatos belevésett mondat napjainkból.

Sokáig nem történik semmi. Végre, fél hat körül megszólal az áhított vad, de hol? Pár száz méterre tőlem, a már említett réten. Nincs időm habozni. Ha a hegy nem megy Mohamedhez… Akadályoznak a nemrégi fakitermelésből ott maradt gallyak. Hóbortos ötletem támad. Muszáj úgy viselkednem, mint egy igazi szarvasbika. Számhoz teszem két tenyerem, s lám, sikerül olyan hangot produkálnom, amire bikám is felfigyel. Rövid társalgás után, óvatosságot félretéve, kiérek az erdei útra. Hallgatózom. Egy másik szarvas szólal meg, az jobban vonzotta kiszemelt bikámat. Hiába próbálom kopogtatni a mellettem levő fát, provokálni őt, nem segít. Hívja a vadon, a menyecskéi édes illata. Magával is viszi reményeim. Lassan kiballagok a rét szélére. Már csak várni, míg besötétedik. Ami ott fogad, kárpótol mindenért. Az öreg bika háremét tereli maga előtt. Közben egy pompás koncertnek vagyok a tanúja. Hat-nyolc bika produkciójától hangos az erdő. Nocsak, az egyik mintha megindult volna felém. Hallom is az ágak ropogását, a bika erősödő böffenései igazolják feltevésemet. Szaladva érkezik, majd ötven méterre megáll. Az éghez emeli fejét, de hang már nem hagyja el a torkát. Nagyot perdül a hátsó lábain, fejvesztve menekül a közeli somosba. Csak az a komisz ólomdarab a lapockája mögött, az ne lassítaná vágtáját. Lövésemmel nagy kavarodást idéztem elő. A fák közt megbúvó tehenek riadtan csörtetnek a sötét erdőben, zajuk minden mást elnyel. Sűrű, gomolygó köd, mint színpadon a záruló függöny, jelzi, hogy az előadásnak vége. Nem tehetek mást, papír zsebkendővel megjelölöm a rálövés helyét. Nem volna okos a kétséges utánakeresés, lámpám fényénél is csak az orromig látok. Megfogadom a régi vérebvezetők tanácsát, nem járom össze a nyomokat. Majd reggel folytatom Dorkával, a kutyussal. Könnyű ezt leírni, de kivárni a hosszú, álmatlan éjszaka végét!

Kora reggel már kutyámért indulok, az látván a pórázt, boldogan ugrál körbe. Tudja, hogy valami különleges, nem megszokott dolog várja. Örömömre, apám is kisegít. Az erdő széléhez érve elválunk, majd az Antulkai-réten találkozunk. Régi szenvedélye kerítette hatalmába. A gombaszedés. Nem veszem zokon, legalább összekötjük a jót a hasznossal. A parlagon sétálva felfigyelek a magasban keringő hollókra. Jó jel. Ők már látják azt, amit én csak sejthetek. Ellenkező irányból érünk a rét közepéhez. Dorka megtorpan, valami földhöz köti az orrát. Vér és tüdődarabkák. Hosszúra fogom a pórázt, követem. Még bele sem éljük magunkat a munkába, amikor apám kiált. Gombát keresett, bikát talált. Hamarosan mi is rálelünk az erdők királyának dermedt testére. Egy arasznyi dagonyában érte a vég, százméternyire a rálövéstől. Először ér agancsához emberi kéz. Nem egy kapitális trófea, de elejtőjének tudatában feledhetetlen perceket idéz fel, ha majd évek múltán is rápillant. Vissza-visszatérnek a cserkelések keserű és édes pillanatai, melyek a siker koronáját hozták el végül.

Forrás: Új Szó