Csend lépkedett az erdőn. Halkan, puhán, szemérmesen. A Tél már elindult, a Tavasz pedig még csak lassan ébredezett, ám amikor álmosan rápillantott a naptárra, az már márciust mutatott.

És ha már ő megébredt, nem hagyta aludni a virágokat, a rügyeket, a réteket, mezőket és a milliónyi, kedvesen daloló énekesmadarat. Ami igaz, az igaz, egyet-kettőt fordult még ugyan az Idő hatalmas vánkosán, de már nem volt maradása, és mire teljesen kitakarította a hosszúra nyúlt álmot a szeméből, és nagyot nyújtózkodva felült a Tél ácsolta ócska ágyon, már áprilisra fordult a kalendárium.

De a Csend azért Csend maradt. Céltalanul sétálgatott az erdőn, nagy titkokat őrizve, és csak az öreg fákkal állt le nagy ritkán diskurálni. Ok még megértették egymást, és ha lett volna pipájuk – alkalomadtán –, még egy kupak dohányt is elszívtak volna. De nem volt, úgyhogy a fa maradt, a Csend pedig csak ballagott. Halkan, puhán, szemérmesen.

Ha én az erdőn járok, általában hol előttem megy, hol mögöttem, de mellettem soha nem akart jönni, pedig nagyon szerettem volna. Egy elszáradt ág – amire óvatlanul ráléptem – vagy a zizegő avarpaplan, ami halkan ugyan, de megzörrent a csizmám alatt, mindig elijesztette. Talán az a hatalmas vaddisznó is erre figyelt fel.

A vackán aludt, amikor nagy, bozontos fülét kiszúrtam. Békésen szuszogott úgy nyolcvan méterre tőlem, ám amint arrébb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem – roppant a lábam alatt egy ág –, felemelte óriási fejét.
Rettentő nagy disznó volt. Csak hát – fektében – nem tudtam megállapítani, hogy uraság vagy éppen hölgyemény ődisznósága. Bár a füle állása azt „mondta”, hogy kan, de ez azért – valljuk be – kevés információ ahhoz, hogy bizonyos döntéseket meghozzunk. Mert mi van, ha koca? Mondjuk malacos koca?

Nem tudtam dönteni.

Úgyhogy csak néztük egymást hosszú percekig. O valami mérhetetlen, feszültséggel teli, mégis nyugalmat sugárzó közömbösséggel, én pedig – a puska távcsövén keresztül – kellő izgalommal és fokozódó remegéssel, hátha mozdul, megmutatja magát, és akkor. De nem kelt fel, csak néha pislogott egyet. Én adtam fel hamarabb, és leengedtem a puskát.

– Győztél! – suttogtam magam elé, és elballagtam. Nem mérgesen, nem haraggal, nem dúlva-fúlva, hanem büszkén és mosolyogva. Mert veszíteni emelt fővel kell. Alkonyodott már, mire felültem a kis tisztás oldalában ácsorgó lesre. A szél vidáman szaladgált még a fák között, és – talán kárpótlásul – felém terelgette a csodálatos tavaszi odvas keltike semmihez sem hasonlítható, madárdalba kapaszkodó édes illatát.

Majd egyszer csak este lett, és valaki úgy rendelkezett, hogy mára elég volt a világosságból. A sötétség mindent behintett álomporával, és a Hold is szégyenlősen bújt be a felhők mögé. Csak a Csend lépkedett a réten halkan, puhán, szemérmesen.

Forrás: MNO