Disznó előre! – kiáltott a nádasból a kutyát vezető kolléga. A vad nemsokára meg is érkezet, mint egy gőzmozdony, majd a ropogó sorozat után látszólag egészségesen távozott…

A nyolcvanas éveket írtuk, és a disznó ritka csemege volt akkortájt az alföldi területeken. Hideg, decemberi nap volt, a deres gyepen jól látszott a kan menekülésének nyoma. Odamentünk a rálövés helyére, és nemsokára találtunk is pár csepp vért. Gyerünk utána! Mentünk is szorgalmasan, mint akiknek a tények nem számítanak semmit. Valószínűleg csak a Kínai nagy fal állított volna meg bennünket, ha egy jó kilométeres hajsza után el nem érjük a határunkat. Egy darabig hezitáltunk, de a becsület mégis nagyobb volt, így megálltunk.

Irány vissza a „Téjesz” majorba. Iroda, telefon. A vonal másik végén a szomszéd terület gazdája, Varga Gábor, jelentkezett, akinek előadtuk a sebzés körülményeit. Jól van, menjetek vissza a határhoz, megyek én is – mondta.

Terepjáró. Döcögés, a fagyott utakon… Az öreg már várt bennünket. Nem akarlak elkeseríteni benneteket, de ezzel a disznóval nemigen beszélünk – mondta Gábor. Mindhárman háborogtunk a hideg tények ellen, de ő csak hátratolta a bőrsapkáját, és megvakarta a tarkóját. Elindultunk. A disznó egyszer sem feküdt le, a vér csak pár csepp volt, az is egyre ritkább.

Továbbmentünk. A kutya érdektelenül zárta a sor végét, ő egy véleményen volt a szomszéddal, aki előttünk járt és biztosan tartotta az olvadó nyomot. Két kilométer után végül feladtuk. Lógó orral mentünk vissza a kiindulási ponthoz, alig szóltunk pár szót egymáshoz, csak az Öreg vigasztalt bennünket hogy talán még meglesz…

A kocsiknál elbúcsúztunk, és sokáig néztük a zöld Nivát, amely lassan döcögve eltűnt reményeinkkel együtt a téli párába. Fiatalok voltunk, és a halálra egyikük sem gondolt. Akkor még nem tudtuk, hogy egyszer az öreg tölgyek is kidőlnek. Nem gondoltam, hogy majd egyszer én írom meg ezt a megemlékezést.

Varga Gábor a magyar történelem vészterhes időszakában született, és nőtt fel a Hajdúságba. Esztergályos pályafutását a Fegyver és Gázkészülék gyárba kezdte. Bár szakmáját becsülettel végezte, de a pesti „gyökértelenséget” nem bírta. A családja és a szülőföldje hiánya miatt 1964-ben végleg hazaköltözött Hajdúnánásra. Közelebb kerülhetett így gyerekkori szenvedélyéhez is, a vadászathoz, de csak 1971-ben nyert felvételt a hajdúnánási Kossuth Vadásztársaság tagjai közé. A vad és a vadászat szeretete örök elhivatottságot szült, ezért 1984-ben a hivatásos vadászi pályát választotta. Megbízható, kiváló szakember hírébe állt, akinek a szavára odafigyeltek. Az apróvad mellett nagy kedvence volt az őz. A terület bakállományát olyan szintre fejlesztette a következetes munkájával, hogy azt országszerte ismerték. Hivatásos vadászi, vadászmesteri pályafutása 2002-ben ért véget, amikor nyugdíjazásakor a Hubertus Kereszt ezüst fokozatával tüntették ki.

Varga Gábor 69 életévében hunyt el 2014. május 6-án.

Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Forrás: HuntingPress